Az Európai Műhely Kulturális és Közművelődési Társaság projektvezetője, Pásztor Eszter kezdeményezésére roma művészek érkeztek a faluba, hogy letisztítsák a tűzfalakat, s az újravakolt nagy felületeket freskókkal (pontosabban szekkókkal) díszítsék.
A bódvalenkeiek – ha kezdetben akadozva is, de – elfogadták az ötletet, mert egy lehetséges kitörési pontot láttak benne: az Európában egyedülálló látványossággal turistákat csábíthatnak a településre, a vendéglátás munkalehetőséggel kecsegtet, s a tervezett munkahelyteremtő beruházások megvalósulása után megoldódna az emberek foglalkoztatása.
Elsősorban az asszonyoknak köszönhetően élénk kulturális élet bontakozott ki a faluban. Énekkar alakult, rég hallott meséket elevenítettek fel, agyagfigurákat készítettek. A vállalkozó szellemű helybéliek segítségére sietett az éppen ott dolgozó Zoran Tairovic szerb festőművész, aki egyben kiváló zenész is. Hamarosan „ritmusszekció” csatlakozott az énekkarhoz, s az együttest Budapesten kívül még Brüsszelben is vendégül látták. A közeljövőben CD-re rögzítik műsorukat.
Viszont nem sikerült előbbre jutni a munkahelyteremtés területén. A szociális szövetkezeteket kifejezetten hátrányos helyzetű emberek számára találták ki. Bár közülük nagyon kevésnek van olyan szellemi háttere, mint Bódvalenkének, az itteniek nem kaptak pályázati támogatást terveikhez.
A projekt 2009. júliusi indulásakor a falu lakosságának egy főre jutó átlagjövedelme tizenhatezer forint volt. 2010 februárjára ez az összeg tizenkétezer forintra csökkent, ami azt jelenti, hogy az emberek röghöz kötötté váltak, mert még a munkába járáshoz szükséges útiköltséget sem tudják előteremteni. Az ötletadó Pásztor Eszter elmondta, megpróbálnak külföldi támogatókat bevonni a programba, mert a munkahelyteremtésen kívül egy tanösvényt is terveznek a falu melletti lápra.
Komjáti felől, egy éles kanyar után érkezem a településre. Rögtön szembetalálom magam egy házfalnyi képpel. A meglepetéstől alig marad időm lekanyarodni az útról. A gazdaasszony a pitvarban ül, s kíváncsian tekint rám. „Csak így, magányosan!?” – szólítom meg zavaromban. Lassan föláll a székről, s öreges léptekkel közeledik felém. Óvatosan ejtve a szót, hosszú szüneteket tartva szólal meg:
– Egyedül maradtam. Meghalt az uram. Elvesztettem a fiamat is. Ugyanaz a betegség vitte el mindkettőjüket. Elaludtak. Azt mondják, szép halál. Szép, szép – nekik. Nekem borzalmas volt. Hívott a menyem: „Jöjjön, mama, megleszünk majd hármasban” – mert a fiam után maradt egy unokám is –, de én nem mentem. Elvagyok itt… – Majd kicsit fölélénkülve folytatja: – Mióta festmények kerültek a házak falára, gyakran érkeznek ide kíváncsiskodók – úgy mondják, a „freskófaluba” –, hogy megnézzék a képeket. Megállnak – ahogy maga is –, kiszállnak a kocsiból, hosszabb-rövidebb ideig vizsgálják a telepingált házfalat, aztán továbbmennek. Nem nagyon szoktam beszélgetni senkivel. Csak ülök és gondolkodom… – Hosszan néz szaladgáló kutyája után, s mintha csak magának mondaná, ismét kiszakad belőle a sóhajtás: – Meghalt szegény… Pedig milyen boldogan jöttem el vele Szegedről, mert tudja, én szegedi lány vagyok ám! – Elmosolyodik, s a mosolyba átúszó emlékképektől kisimul, megszépül az arca.
– Először féltem – hajol közelebb hozzám bizalmasan. – Rossz volt egyedül lenni a házban. Egyszer, álmomban angyalt láttam. Itt állt az ablak előtt, a virágok között. Olyasféle volt, mint az ott a falon – mutat a festményre –, de különbözött is tőle. Azt hiszem, szelídebb volt az arca – kutat az elmosódó álomkép után. – Belém akadt a hang az ijedtségtől, de hirtelen megszólítottam: „Vigyázz rám!” Nem válaszolt, de azóta nem félek. Úgy érzem, nem vagyok egyedül… A szomszédasszony is megmondhatja – mutat az emelkedőn ballagó fiatalasszony felé –, hogy sokan kíváncsiak a festményekre. Néhány háznál akár vendégül is látják a vendégeket… Csak azt nem értem, hogy miért nincs gólyafészek ott, a házon – mutat a festményre. – Pedig a gólya a kémény fölött köröz. Mondom is neki néha, hogy el ne menj Afrikába!
– Szerencséje van, hogy most jött, mert máskor itt olyan büdös van, hogy alig lehet kibírni – szólít meg a fiatalasszony. Körülnézek. Mindenütt dús vegetáció, lent a völgyben füzesek rejtik a Bódva folyót. Biztosan látszik arcomon az értetlenség, mert gyorsan elmagyarázzák, hogy a házuktól néhány méterre, a meredek partoldalba hordják néhányan a szemetet. Később tudom meg, hogy az önkormányzat a növekvő költségek miatt megszüntette a szemétszállítást.
Miközben a szomszédasszony karja megfeszül a maga után húzott kocsi súlyától, elmagyarázza, hogy csak a völgyben tudott mosni, mert a dombon nincsen víz. Most látom csak a nedves ruhákkal teli lavórokat a platón.
Harcra hívó trombitaszó riaszt fel mélázásomból. Riadtan nézek a nénire, de megnyugtat. Csak a postásautó érkezett meg a küldeményekkel. Az autó után egy láthatósági mellénybe öltözött kerékpáros húz el mellettünk. – Ő pedig a tanító néni – mondja a szomszédasszony.
Elköszönök beszélgetőtársaimtól, s gyorsan a kerékpáros és a postás után eredek. Mire utolérem őket, a völgyben fekvő falu főutcája megtelik emberekkel. Mindenki a postást vagy a hamarosan érkező iskolabuszt várja. A házak hátsó falát képek díszítik.
Az egyik villanyoszlop tövében kereszt, rajta koszorú jelzi valakinek a halálát. A kertek végében árvízvédelmi töltés magasodik.
A postáskisasszony kibont egy levelet, elolvassa, majd a várakozó asszonynak elmagyarázza a tartalmát. Egy nagyobbacska kislánynak a lelkére köti, hogy a lottó igazolószelvényét jól őrizze meg… és így tovább.
– Bácsi, jöjjön ide – kiált utánam valaki a buszmegállóban. Szót fogadok. Egy kislány üldögél a padon, a babakocsiban fekvő testvérét nyugtatgatja. – Nem a testvére az, hanem a gyereke – szólal meg mögöttem a barátnője, mintha a gondolataimban olvasna. Cigarettát kér tőlem. Most nincs nálam. Nem dohányzom, de szoktam vinni magammal. Elönt a méreg, mert nem gondoltam arra az eshetőségre, hogy mi lenne, ha egy férfit kellene megkínálnom bagóval…
Még csak a szépen felújított központban, a református és katolikus templom mellett járok. A lelkész hetente tart istentiszteletet, a pap havonta egyszer misézik. A lakosság kilenctizede cigány, s ők valamennyien katolikus vallásúak.
A falu hídvégardói végére igyekszem, mert a feltáruló látvány miatt onnét érdemes megérkezni Bódvalenkére. Előttem egy fiatalasszony bandukol az út közepén, karjában kisgyerek alszik. Úgy megy, mintha nem venne tudomást a külvilágról…
A helységnévtáblától visszatekintve valóban páratlan élmény fogadja a szemlélőt. Kép kép után a tűzfalakon. Itt nem nagyon állnak szóba velem az asszonyok. Mosnak, teregetnek, udvariasak, beengednek az udvarba, de nem engedik lefényképezni magukat. Csirkék, kacsák szaladgálnak az ólak körül. Egyik háznál több, a másiknál kevesebb. A családok segélyakció keretében jutottak hozzá a baromfihoz, de nem mindenütt volt türelmük kivárni, míg felcseperednek az állatok.
A bolt lépcsőjén látom viszont az előbbi fiatalasszonyt, akivel az út közepén találkoztam. Mosdatlanságán, gondozatlanságán átsüt természetes szépsége. Csak ül, nem szól semmit. Mögötte vevő nélkül, üresen tátong a bolt. A hónap vége felé senki nem jár vásárolni. Hiába jött el, az ő kosara is üresen maradt. Kimerült a hitele…
Az utca túloldalán egy nagy lombú fa alatt kuporgó gyerekcsapatra leszek figyelmes. Kezükben könyv, szemüket a tanárnőre szegezik. Mint kiderül, felzárkóztató matematikaórát tart a Waldorf-módszerrel oktató pedagógus. Pályázati támogatással jár Budapestről a kistérségbe, ahol időnként két-három hetet tölt a rászoruló gyerekek között. Mesél nekik sárkányokról és óriásokról, akik elrabolták a Napot és a Holdat, de az emberek visszaszerezték mindkettőt. Amelyiknél a Nap volt, megégett, s az ő utódai lettek a barna bőrű emberek. Így Bódvalenke lakóinak kilencven százaléka is a megégett barna bőrű ősre tekint vissza, hogy példájából, bátorságából erőt merítve szálljon szembe a mai világ nagyon is valóságos sárkányaival, óriásaival. Ezek időnként csak egy kicsi gyíknak vagy törpének tűnnek, de sokkal veszélyesebbek az igaziaknál, mert rejtőzve közelítenek, s nemcsak megpörkölik, de el is égetik az embert.
Ha létrejön egy öntudatos, dolgos közösség – ami a program egyik célja –, a bódvalenkei emberek ismét visszaszerezhetik az elrabolt Napot és Holdat. Akkor velük együtt ráébredhetünk arra, hogy valamennyien ugyanolyanok vagyunk, ugyanazoknak a dolgoknak örülünk, ugyanazok a dolgok fájnak mindnyájunknak. Kicsit másképpen tesszük a dolgunkat, de tiszteletet és méltóságot tudunk adni a másiknak, s ez nemcsak magyar, de európai ügy is.
Fotó: Cser István
