Fotó: Merényi Zita
A templomba egy közeli hajléktalanszállón végzett szolgálatból rohanok át. A lábadozórészlegen szokatlanul jó a hangulat, vacsoraosztás közben élénk társalgásba keveredünk. Egy úr az idősotthonokat hozza szóba, a fő kérdések: hol mennyit kell fizetni, melyikbe hogyan lehet bejutni, és mi alapján érdemes választani közülük. – A legjobbak azok, ahol apácák gondoskodnak a lakókról – mondja ellentmondást nem tűrően. – Mert ők nem fizetésért, hanem hivatásból teszik. Mert egy dolog a fizikai ellátás, és egy másik a lelkület. A lelkület az, ami mindent meghatároz.
A megszentelt élet világnapjának előestéje van. Az imaestre tartva, a templom túloldalán először egy „Fight Club” feliratú edzőterem, majd egy harmincféle ízzel kecsegtető rétesbár, egy tetoválószalon és egy fantasyfigura-bolt mellett haladok el. Odabenn Szeidel Péter plébános éppen megköszöni Nagy Bálint jezsuitának, hogy eljött, és átadja neki a szót. A szerzetes pedig azonnal meghív bennünket az egykori templomba, ahol Anna prófétaasszony és Simeon Jézust várták. Abba a térbe, ahol mi is az Urat várjuk. Aztán az olvasmányt hallgatjuk a Zsidóknak írt levélből, amely szerint az igaz ember a hitből él, valamint az evangéliumot a magvetőről és a mustármagról. A jézusi példázatokat, amelyeket azért mond el, hogy megértesse, milyen az Isten országa.
– Azért jöttünk ma ide – kezdi Nagy Bálint a prédikációt –, hogy hálát adjunk a hivatásokért: a szerzetesekért, a házasokért és az egyedülállókért. Hogy egy olyan térbe lépjünk be, ahol az a fontos, Isten mit tesz, és nem az, hogy mi mit teszünk. Sokfélék vagyunk, a meghívásunk azonban hasonló. A forráshoz akarunk menni, Isten országának jelenlétére próbálunk ráérezni; mindenki ott, ahol éppen van.
Jézus két példabeszédéből kiderül, hogy Isten országa folyamat. Ha ráérzünk a jelenlétére, az örömmel tölt el. Isten, a magvető cselekvő és bőkezű. Akkor is aktív, amikor te nem; soha nem adja fel. Ezért nem magunkra kell figyelnünk, hanem rá. Múlt év novemberében a Nők Lapjában megjelent egy kutatásról írt négyoldalas beszámoló, amely a hálával foglalkozott. A kísérlet résztvevőinek hat héten át minden este fel kellett jegyezniük négy-öt olyan dolgot, amiért aznap hálásak lehettek. Ez mindannyiuk életében pozitív változást hozott.
Egy másik, „a láthatatlan gorilla” elnevezésű kísérletben kosárlabda-mérkőzés megfigyelése volt a feladat, arra fókuszálva, hogy melyik csapatban hányszor passzoltak egymásnak a játékosok. „A gorillát észrevettétek?”, kérdezte a kísérletvezető az alanyoktól, mivel meccs közben egy majomjelmezbe öltözött munkatárs átsétált a pályán. Mégsem látta senki, mert a passzok számlálásával voltak elfoglalva. Ez arra mutat rá, hogy nagyon nem mindegy, mire összpontosítjuk a figyelmünket. A többségünknek azzal telik az élete, hogy problémákat old meg. Emiatt legtöbbször nem vesszük észre életünknek azokat az ajándékait, amelyekért hálát adhatnánk. Ha csak magunkra, a félelmeinkre figyelünk, nem látjuk majd, hogy Isten országa keres bennünket.
Ahhoz, hogy az elvetett mag növekedjen, a föld befogadására, óvó-átölelő voltára is szükség van. Az engedés kegyelmére, hogy a folyamatnak, amelyből élet születik, teret adjunk önmagunkban. Hogy a pici magot, amit Isten el akar bennünk ültetni, át tudjuk ölelni. Hogy Isten hívását, bármire hív is, el tudjuk fogadni.
●
A szerzetesek, zömükben nővérek, megújítják fogadalmukat, és mindannyian egy-egy mécsest visznek az oltár elé. Majd a mise után tanúságtételek következnek. Az első a domonkos Angelika nővéré, akit 18 éves korában azzal szólított meg Isten, hogy „jöjj közelebb”. És noha egészen más tervei voltak, s akkor még úgy gondolta, nincs módja még nagyobb istenközelségre, lassan, fokozatosan megértette, hogy „mindennap van egy közelebb”, ez életre szóló projekt. A második tanúságtétel egy házaspáré, Elviráé és Miklósé. Mint Versegi Beáta nővér elmondja: ez újdonság, korábban csak szerzetesek és egyedülállók beszéltek ilyenkor. A változtatás azt a szerzetesi szándékot fejezi ki, hogy a megszentelt élet napján ne csak a rendek tagjairól és a papokról legyen szó, hiszen Jézus bemutatása is egyfajta családi program volt. Jó más életállapotú emberekkel találkozni, együttműködni, egymás példáján felbuzdulni.
Miklós arról számol be, hogy különböző kudarcok, nehézségek után hogyan tudta az életét egészen Istenre bízni. Bizalmára Elvira volt a válasz. Elvira az üdvösség felé vezető, Miklóssal közös útjukról beszél, de hozzáteszi: mindkettőjüknek megvan a maga egyéni útja is, mivel mindenkiben van olyan űr, amit csak Isten tölthet be. Nem szabad mindent a másiktól, a házastárstól elvárni.
●
Az imaest még csak most kezdődik. Az elmélkedések a dalok szövegéből építkeznek, az énekek hullámaira könnyű ráfeküdni, a sok-sok ismétlés, ihletett felolvasás magával sodor, éneklésre késztet. Ez különös élmény, mert így egyszer csak magam is teszem, ami addig csak történt velem. Taizé-találkozók és popkoncertek élményét idézi fel bennem, amit átélek. „Szálljon ránk harmat a mennyből”, „Közelséged elég nekem, minden gazdagságom te vagy”, „Hozzád bújva nyugszik meg a lelkem”, „Soha nem engedsz el, minden helyzetben sorsom kezedben, Istenem, te vagy erőm és énekem”, „Hadd lakjam az Úr házában életem minden napján, arra kérem az Urat”, „Karjaid tartanak, tudom, biztos oltalom szerelmed.”
A középkornak azok a versei jutnak eszembe, amelyekről nem lehetett kideríteni, ember, egy vágyott társ, kedves vagy Isten a címzettjük. Az érzelem hőfoka, az odaadás ereje, bensőségessége miatt valóban csak a szerelemhez fogható, amit a maihoz hasonló ihletett pillanatokban átél az ember. A feltétel nélküli bizalom érzése ez, amivel mindannyian szeretnénk valakit megajándékozni.
●
„Hivatásom lényege, hogy a te jóságodat közvetítsem csenddel, szóval és tettekkel” – a korona bennem az utolsó elmélkedésnek ezekkel a szavaival kerül fel az estére.
