Fotó:Mészáros Ákos
De félre a tréfával, sok furcsaságot látott már a világ, amit manapság már nehéz lenne elképzelni. Ilyen dolog az is – a járműveknél maradva –, hogy az I. világháborúban biciklis századokat állítottak fel. Az ember erre már felkapja a fejét: hétvégén kirándulni biciklivel, azt könnyű elképzelni, de háborúba menni…? „Mire a lombok lehullanak, győztes katonáink itthon lesznek” – mondta II. Vilmos német császár 1914 nyarán. Akkor még valóban úgy tűnhetett a hadba vonulás, mint valami kirándulás.
A Budapesti Művelődési Központ remek kamarakiállításokat rendez mostanában a könyvtár mellett. Az egyik legutóbbi tárlat az I. világháború magyarországi következményeiről szólt, az itthon maradók, a családok sorsáról. Nemrégiben pedig a háborúban szolgálatot teljesítő biciklis századokat mutatták be egy érdekes tárlaton. Méghozzá egy kevésbé ismert képeslapgyűjtő jóvoltából.
Pordán Erzsébet már vagy húsz éve gyűjt képes levelezőlapokat, köztük kerékpárral, kerékpározással kapcsolatosakat is. A legérdekesebb talán az a lap, amelyen egy sebesült katonát szállít egy kerékpáros katona. De van más különlegesség is. Például, amikor a biciklis katonák tűzharcba keverednek az ellenséggel, legalábbis egy színes képeslap szerint. Mintha csak a lovaikat fektették volna le, így védelmezve őket az ellenséges lövedékektől, hasonlóképpen fekszenek a biciklik is a földön, hátha épen maradnak a tűzharc közepette.
A levelezőlapok többsége francia vagy német eredetű. Katonák állnak hosszú sorokban kerékpárjukkal felvonulva talán éppen egy díszszemlén, valahol Franciaországban. Az első kerékpáros egységeket kísérleti jelleggel a brit hadsereg állította fel az 1880-as években, Afrikában. Az első harci bevetés során a kerékpárosokat hírvivőként alkalmazták. A példát hamarosan követték a tengerentúlon, és a XX. század elején csaknem valamennyi európai hadsereg csapatai között megtalálhatók voltak a kerékpárosok. Legfontosabb tulajdonságaikat a következőkben foglalták össze: „Jellegzetességeik: jó út- és időjárásviszonyok mellett gyorsak, mozgékonyak és tűzerősek; gyorsaságukat önmaguk erejéből merítik; főleg utakon mozognak, azok mellett harcolnak és gyorsaságuk azok minőségétől erősen függ: menetük zajtalan, sebességük éjjel erősen csökken; (…) veszteségekkel szemben érzékenyek.”
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében az 1908-as fegyvergyakorlaton szerepelt első ízben kerékpáros gyalogság, a hadsereg egyik századát szerelték fel az újszerűnek számító járművel. A megalakuló kerékpáros zászlóalj parancsnoka Schönner Odillo százados volt, aki a világháború után is jelentős szerepet játszott a Magyar Királyi Honvédség kerékpáros csapatainak megalakításában. 1918-ra a Monarchiának két kerékpáros honvédzászlóalja állt hadrendbe, és négy vadász zászlóalj rendelkezett egy-egy biciklis századdal. A kerékpárosokat a gyalogság csapatnemeként szervezték, feladatuk elsősorban a felderítés volt. A korabeli Harcászati Szabályzat szerint: „Alkalmazhatóak felderítésre és az ellenséges felderítés gátlására, szárnyak biztosítására, eltolás és átkaroló támadás fedezésére; gyors tartalékként; üldözésre; halogató harcra és elöl lévő fontos pontok megszállására.”
A technika fejlődésével azonban – bár a II. világháborúban valamennyi kerékpáros csapattest a frontra került – a haditapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy az eltérő teljesítményű és menetsebességű csapatok nem alkalmazhatók egy seregtesten belül. A kerékpárosok menetteljesítménye és terepjáró képessége nyilván elmaradt a gépkocsizó lövész- és harckocsizászlóaljakétól, ezért a kerékpáros zászlóaljak állományából felderítő osztályt szerveztek, és a kerékpáros jelleg fokozatosan háttérbe szorult. A Magyar Királyi Honvédség utolsó kerékpáros zászlóalja 1945 májusában, Ausztriában tette le a fegyvert az amerikai csapatok előtt. A kerékpáros zászlóaljakat nem állították fel az új Magyar Honvédség kötelékében. 1945 után már csak a semleges államokban maradtak szolgálatban. Az utolsó kerékpáros katonák 2003-ig a svájci hadseregben szolgáltak – olvasható Sőregi Zoltán Kerékpáros zászlóaljak a Magyar Királyi Honvédségben című tanulmányában.
