A Dávid családjából származó utolsó asszony (ezerkétszáz esztendővel később) szintén drámai élethelyzetben jut el Betlehembe, hogy ott hozza világra mindnyájunk Üdvözítőjét. Bibliodráma-sorozatunk résztvevői e műfaj segítségével szeretnének rátalálni arra, hogy élettörténetük drámai szövetébe hogyan szövődik bele az az ősminta, amelyet Isten a kinyilatkoztatásban ad számunkra. Amikor a szentírási szöveg találkozik a résztvevők élettörténetével, akkor mind a Biblia üzenete (üdvözítő mondanivalója), mind a résztvevők élete új megvilágításba kerül. A 2007-2009-es esztendők bibliodramatikus hétvégéi a Szív Lelkiségi Központ a Nőkért Alapítványba illeszkedtek. Az első évben így hívogattuk az érdeklődőket. Örömmel várunk bibliodramatikus hétvégénkre Tahiba, ha sorozatunk címe – Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta …nőnek teremtette – fölkeltette érdeklődésedet, kíváncsiságodat vagy hiányérzetedet, ha fölbosszant vagy földerít, s ha magad is kész vagy testestül-lelkestül részt venni abban a kalandban, amelyet a különböző szentírási szövegek üzenetének fölfedezése jelent, Egyaránt szívesen látunk járatlanokat és jártasabbakat, a sorozat minden alkalmán részt venni szándékozókat vagy csupán alkalmi vendégeket. Mindenkit, aki őszintén kíváncsi arra, hogy mi köze lehet egy ősi, más kulturális környezetben született szövegnek a saját életéhez, s hogy milyen szerepet játszhatnak ebben a közvetítésben a csoporttársak és maguk a bibliodramatikus módszerek. Magától értetődik, hogy istenképünk »kétarcúságának« megragadásához, önmagunk »isteni« mivoltának átéléséhez szükségünk van teljes emberségünk mozgósítására, tehát női és férfi résztvevőkre egyaránt számítunk!” A kíváncsiság és a hiányérzet bennem, a foglalkozás vezetőjében is ott rejlett, hiszen „csak a férfi és a nő (ez kettő) alkotja az egész embert (ez egy). Kötetekre rúg az imago Deire (Isten képmására) vonatkozó irodalom. Arra a kérdésre azonban, hogy milyen következményei lehetnek a nő istenarcúságának magára az istenképre vonatkozóan, egyetlen mondatot sem pazarolnak a Teremtés könyvének férfiszerzők által megalkotott kommentárjai” – olvashatjuk Ottmar Keel svájci Ószövetségprofesszornál. Decemberben Jézusnak az Ószövetségből az Újszövetségbe áthajló családfája lett a karácsonyfánk. (Példa ez arra is, hogy nem csupán eseménydús szentírási szövegeket lehet bibliodramatikusan feldolgozni, hanem akár egy „unalmas” listát is.) Foglalkozásaink során gondosan megrajzoltuk ezt, ahogy a családfákat szokás: ágain, levelein megjelöltük azokat a neveket, amelyeknek viselőit jelentősnek véltük a hit kilombosodásának Jézusig vezető útján. Azután megkerestük a saját családfánkon, családunkban is azokat a személyeket, akik hatással voltak életünk hitben történő kibontakozására, akik alakították istenkapcsolatunkat. Majd egyenként „fává váltunk”: lábunk gyökeret eresztett a földbe, karunkkal, fejünkkel az ég felé nyújtózkodtunk, s közben légzésünkre odafigyelve átéltük, ahogy a Teremtő lélegzete, Lelke átjár minket. Később a tizenkét fős csoport közösen alakított magából egyetlen családfát: ki gyökérként, ki törzsként, ki sebzett kéregként, ki ágként-gallyként, lombként állt be a közös „szoborba”, amely a csoport közös karácsonyfájaként nyújtózkodott a Megváltó felé. Ki-ki megküzdött emberségével, törékeny, de megharcolt hitével, bevallott és vállalt kételyeivel, megváltásra szomjas lényével adta oda magát e közös családfába, amelynek karácsonyi termése-virága maga Jézus, az emberiség családjának Elsőszülöttje. „Azt gondolhatnánk, hogy ha az emberiség üdvösségre vezető útján a Megváltó egyetlen, kiemelkedő alakjának világrahozatala a tét, akkor fajtánk színe-javának kellene összegyűlnie, hogy ő, miként egy torony, kőről kőre fölépülve emelkedjék az isteni lét magasságába. Ezzel szemben a Biblia Rut könyvében (4,18-22) és a Máté-evangélium kezdő soraiban a Messiásnak olyan családfáját hagyományozza ránk, amely még a biblikusoknak is feladja a leckét, mivel hosszasan sorolja a teljesen jelentéktelennek tűnő ősök nevét. E nevek láttán akár kétségbe is eshetnénk, hacsak gyorsan meg nem változtatjuk nézőpontunkat: ha el nem távolodunk a nagynak, jelentősnek látszóktól, és oda nem fordulunk a kicsikhez, az alacsonysorsúakhoz. (…) Ha jól meggondoljuk, minden ember élete megérdemelné, hogy a történetírás része legyen, és mindazt, ami nagy lehet a nagy történelemben, viszontláthatjuk visszatérő, töredékes mintaként a kicsik nagyságában. Nyilvánvalóan nagyon mélyre kell ereszkednünk, hogy találkozzunk azzal az Istennel, aki nem a viharban, nem a földrengésben és nem a tűzben mutatkozik meg nekünk, hanem leginkább »a hallgatás suttogó hangjában« (1Kir 19,12). Ott észlelhetjük őt, ahol a legszívesebben rejtezik, a csönd rejtekén… Fölfedezhetjük Istent, és tetten érhetjük működésében, amikor átlapozunk egy olyan fényképalbumot, amely vagy három nemzedék családtagjainak képeit foglalja egybe; amikor meghallgatjuk embertársaink élettörténeteit. (…) Ha nem elmélkedjük át hálás szívvel a kicsiség nagyságából fakadó áldását az életünkben, a hétköznapiban rejlő rendkívülinek áldott mivoltát, az élettörténetünk mellékesnek tűnő mozzanataiban elrejtett legszemélyesebb üzenetet, akkor nem találjuk meg az utat az életünkben jelen lévő isteni valósághoz, Jézusnak, a világ igazi »királyának « érkezéséhez (Mt 1,1). (…) Nagyon kell szeretni az embereket, vagy legalább egy-két embert nagyon kell szeretni ahhoz, hogy életüket képesek legyünk egy nagy isteni költeménynek látni, nagyon kell szeretni egy embert ahhoz, hogy életét be tudjuk illeszteni a Messiás »családfájába« , mint egy olyan »pontot «, ahol Isten érkezése jelenvaló.”Ezek a példák is mutatják, hogy a bibliodrámában nagy teret kap a nonverbalitás, a szótlan mozdulat és cselekedet. Persze az élményeket és meglátásokat később szavakba is öntjük, egymással is megosztjuk. Jézus családfájának bibliodramatikus feldolgozása mélyen érintette a résztvevőket, főként e családfa öt női szereplője (parázna, pogány, megbecstelenített személyek). Vajon mit akar az ő megörökítésükkel nekünk, kései utódoknak értésünkre adni az Írás? – faggattuk a sorozat további alkalmain a szent szöveget. A csoporttagok átélték azt, amit Eugen Drewermann Máté-evangéliumhoz fűzött jegyzete így világít meg:
Hogy a moabita, pogány Rut előképe Szűz Máriának, az a történet eljátszása során vált nyilvánvalóvá. (A bibliai szöveg és saját élettörténetünk átvilágítják, értelmezik egymást – ez a hermeneutikus bibliodráma jellemzője.) Ahogy ott ült a kendőbe burkolózó nő, karjában a „Pólyába Takarttal” – mindnyájan azt az asszonyt láttuk magunk előtt, akit a Winkler-kódex „Édesanya, bódog anya / virágszülő Szűzmária” névvel illet. A Rutot alakító (a valóságban egyedülálló, idős) asszony pedig e szerepben évtizedeket fiatalodott; átélte annak beteljesedését, amit „az Úr a próféta szavával mondott: Íme a szűz méhében fogan és fiút szül, és Emmánuelnek fogják hívni. Ez azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,23). A Messiás családfájának a Szent Családban beteljesedő eseményét majd csak e cikk megírása után fogjuk bibliodramatikusan „megérintgetni”. Ez lesz a mi karácsonyi ajándékunk önmagunknak, egymásnak. Rut szavai:„Ahová te mégy, oda megyek én is; (…) a te Istened az én Istenem” azt jelentik számunkra, hogy a bibliodráma útján egyrészt a bibliai szereplők vezetésére bízzuk magunkat, amikor Isten üzenetét szeretnénk magunkévá tenni, másrészt társaink élettapasztalataira, élő példájára, ami hatékonyabb minden pusztán szóbeli igehirdetésnél. Ennek az útnak 2010-es állomásairól érdeklődni lehet Tahiban, a Szív Lelkiségi Központban (sjcsziv@gmail.com) és Eisenbarth Krisztánál (eisenbarthk@t-online.hu).
