Advent napjaiban minden évben jobban megérthetjük, mit jelent az, hogy betelik az idő. Az idő, amely egyébként megfoghatatlannak tűnik, és állandóan kiszalad a kezünk közül. Ez az időszak kissé megfoghatóbbá, érthetőbbé teszi, hogy az idő múlása nem(csak) elmúlás, hanem gazdagodás, beteljesedés is. Valami feltartóztathatatlanul közeledik felénk. Mire megérkezik, jó lenne mindennel elkészülnünk. Időnként megijedünk, hogy ez nem fog sikerülni, és kapkodni kezdünk. Pedig az, hogy biztosan megérkezik, megnyugtató is lehet: végre valami, ami nem tőlünk függ, ami nincs kiszolgáltatva a mi szeszélyeinknek, összevisszaságunknak. A korcsolyázás – miután a kezdeti bukdácsolásokon már túl vagyunk – jó jelképe ennek: adventben úgy siklunk karácsony felé, hogy közben néha úgy érezzük: már-már elemelkedünk a földtől. A legkevésbé sem kell erőlködnünk, s annak ujjongó tudata tölt el, hogy biztos és szép lesz a célba érkezés.
