Oidipusz király történetében régebben a „Ki szült engem?”, azaz a ki vagyok én? kérdéséről beszélgettünk hoszszasan, aztán a valós- és a látszat-én került a középpontba. Mostani kilencedikeseimmel arról gondolkoztunk közösen, mennyire határozza meg a jóslatokban megtestesülő sors Oidipusz életét. Nagy vita alakult ki az osztályban, hiszen Théba királya látszólag kiszolgáltatott az istenek akaratának. Minden úgy történik, ahogyan megjósolják azt szüleinek: megöli apját, feleségül veszi anyját, és így gyermekeinek egyszerre lesz apja és testvére. Ám a történetben azt is látjuk, hogy Oidipusz minden lebeszélés ellenére maga keresi származását.
Amikor rádöbben az igazságra, önkezével szúrja ki szemét, érzékeltetve ezzel, hogy vakként nyílik meg előtte az a valóság, amelyet ép szemmel nem vett észre. Hogyan értelmezhetjük tehát Oidipusz cselekedetét? Beletörődik sorsába, azaz elismeri tehetetlenségét, vagy éppen önkeresése, az igazság hajthatatlan kiderítésének vágya, végül szimbolikus tette a bizonyítéka annak, hogy Oidipusz elfogadja saját történetét? Mert belépve a jelenbe, vállalva múltja miatt a szenvedést, már nem az isteneknek kiszolgáltatott, hanem szabad embert látunk.
A „vak dióba zárva” létezés, az állandóan ismétlődő fájdalmas történeteink, a hétköznapok bejáratott taposómalma unalmassá, sőt elviselhetetlenné teheti életünket. Beletörődésünk megnyomoríthat, depresszióssá tehet bennünket. De mi történik akkor, ha nem akarunk szembemenni sorsunkkal, nem lázadunk az ellen, ami van, hanem lehetőségként fogadjuk el életünk minden történését?
Nem arról beszél-e nekünk Oidipusz király, hogy szabadságunk csakis a saját életünkre kimondott igenünkből fakadhat, ha „…megvakultak/ Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,/ De őt, a fényest, nagyszerűt/ Mindörökre látom.”
(Ady: Az Úr érkezése)
