Fotó: Merényi Zita
Mindabból, ami életünk összetevője, csupán pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számít igazán, minden más csak kitölti a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom – Szabó Magda gondolata visszhangzik bennem egyre az idősek otthonában töltött idő alatt, míg hallgatom az itt élők réges-régi karácsonyokat megidéző szavait. Képek vésődnek a szívembe, ajándékok, melyeket ezen a napon azoktól kapok, akik ismeretlenül is kitárták előttünk szobáik, kis otthonaik, sőt, lelkük ajtaját.
Gyerekek térdepelnek a szobában egymás mellett, s mondják az esti imát. Emberek sietnek nagy, ma már elképzelhetetlenül nagy hóban, viharlámpával a kezükben decemberi hajnalokon a templom felé. Szenteste napján gyerekek járnak házról házra, és kérdik: „Szabad-e köszönteni a Kisjézust?” Régi, eltűnt, de a szívekben elevenen élő karácsonyok és karácsonyfák öltöznek újra fénybe: a falusi parasztházban kicsi fa, mely az asztalon áll, fehér abrosz alatta; a kolozsvári nagy házban plafonig érő. Egy kislány a roráté után sütőtököt reggelizik a nagyanyjánál. Egy másik, egészen kicsi lányt ölében visz hazafelé az édesapja, és csodálatos dolgot mond neki karácsony szent estéjén.
Az épületben, ahogy itt nevezik, a gondviselés házában a főnővér, Judit fogad, és vezet körbe minket, derűvel, mosolyogva. Ő kísér be a szobákba is, hogy megszólalhassanak az emlékek. „(…) bizonyos dolgok szinte múlhatatlanul vésődnek emlékezetembe, míg másokat – talán a hasznavehetetleneket – nyomtalanul elhordja a múló idő” – Fekete István szavai ezek, a Ballagó időből.
Hogy milyenek voltak e múlhatatlan régi karácsonyok? A mainál csöndesebbek. Kevésbé csillogtak, de fényük, sugárzásuk nem lehetett erőtlenebb. „Ilyenkor elsimult nálunk otthon minden” – hallom a szavakat. Képzeljünk csak el egy háború előtti falut. A végtelenül hosszú decemberi estéken összegyűlik a család, gyertyafénynél, és énekelnek. Így várják a Kisjézust, így készülnek Jézus Krisztus születésének ünnepére. A gyerekek belenőnek ebbe a készületbe, ott vannak napról napra a hajnali miséken is. Csak a karácsonyfa díszítéséből maradnak ki. „A felnőttek kijátszották a gyerekeket, azért tették, hogy a gyerek örömet érezzen, igazi örömet.” Többen is megfogalmazzák a beszélgetések során, hogy azok voltak az igazi karácsonyok, melyek ebben az „igazi örömben” teltek. Amikor a valóságot még az igazság fátyla borította. S hogy felnőve ez a varázs bizony elvész, de újra átélheti az ember a gyermeke és az unokája örömében. A régi karácsonyokon az éjféli mise előtt nem voltak nagy lakomák. Megtartották karácsony böjtjét, a templomból hazaérve került csak elő a decemberi disznóölésekből származó véres és májas hurka, a kocsonya. A régi karácsonyokon a gyerekek nem kaptak sok drága ajándékot. Egy imakönyv volt a fa alatt, vagy valami hasznos dolog: sál, cipő, kabát. A karácsonyfán gyertyák égtek, ágait alma, dió és otthon készített szaloncukor díszítette.
Az egyik szobában hallunk egyet a régi karácsonyok énekei közül, egy különleges, csak ezen a vidéken ismert éneket, Katica néni megindító előadásában.
Eljött a nap, mit várva vártunk,
az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím elhozták
a halkan szálló angyalok.
Köszönjük néked, édes Jézus,
hogy szíved minket így szeret,
Az angyalok dalával együtt
dicsérjük, áldjuk szent neved.
Ha elmúlik majd a karácsony,
te akkor is maradj velünk,
Míg élünk, ezt a kis családot,
szeresd, ó édes Istenünk.
Hogy mi volt és mi lehet ma az advent és a karácsony varázslata, arra is kapunk választ. „Ezek a hetek kiemeltek a hétköznapokból, ilyenkor nem voltunk olyan »szürke tokok«. Türelmesebbek voltunk, megkülönböztetett figyelemmel egymás iránt, nem csak a családban. Szívünket-lelkünket beleadtuk, hogy kedvesebbek legyünk mindenkihez. Jobbak voltunk. Ha mindig jobbak tudunk lenni egy kicsit, akkor már valamit elértünk” – summázza a derűs, kilencvenéves Lali bácsi, aki egyébként patikus.
A felidézett képek egyik legszebbjét egy tanítónőtől kapom. Ő volt valaha az a kislány, akit édesapja a karján vitt haza egy régi szentestén. „Sose felejtem el, nagyon szép tiszta idő volt, gyönyörűen ragyogtak a csillagok. Szélcsend volt, és az ölében vitt apukám, emlékszem, a karján vitt haza, és azt mondta: csak figyeld, ahogy az egyik csillagtól a másikig repülnek az angyalok. Segítenek a Jézuskának vinni a gyerekeknek a karácsonyfát” – szól a mese, magával ragadó erővel. „Még most is látom, ahogy repülnek az angyalok.” Tudom, hogy mindez így igaz, és tudom, hogy most már én is látni fogom az angyalokat karácsony este. És hallom majd az angyalszárnyak suhogását, különösen az egyik kisangyal röptének neszét.
Beszélgetőtársam, ez a kicsi asszony, örömének és derűjének titkába is beavat. „Állandóan a lelki ügyekkel kell foglalkozni” – mondja bölcs mosollyal. S ki is fejti: „Figyeljünk mindig a csendre, a rendre, a tisztaságra magunkban és magunk körül, a magatartásunkra, a tiszteletre a másik ember iránt.” A kérdésre, hogy mi az, amiért imádkozik, könny szökik a szemébe. Kezét fogva hallgatom válaszát. „Azért, hogy a Jóisten vezessen, mindig a jó útra tereljen. Ha pedig elesem, akkor az a kérésem, adjon erőt, hogy fel tudjak állni, és kereshessek egy egyenesebb, simább utat.”
A derűs szobák között van egy csöndes szoba, ahol a fájdalom és a hiány mélységeivel találkozunk. „Ilyenkor – így karácsony táján – a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek” – szólalnak meg újra Fekete István szavai. És fájóbbak, teszem hozzá magamban. Aki hiányzik, az ilyenkor százszorosan hiányzik. Egy elmondhatatlanul nehéz, mostoha gyerekkor emlékei kapnak hangot ebben a szobában, majd felidéződik a házasság boldog ideje, mely hatvan és fél évig tartott, végül pedig a most, mely a semmivel be nem tölthető hiány jelene. „Úgy tele van a lelkem bánattal” – mondja a messziről érkezett öreg úr. S azt is elárulja, miért imádkozik minden áldott este…
„Az imaórák tartják bennem a lelket” – fogalmaz a kápolna mellett lakó Teri néni, s a ház mentálhigiénés munkatársa, Edit is mesél nekünk az otthonban tartott szentmisékről és imaalkalmakról. Az idősek legkedvesebb imája a rózsafüzér, mondja, melyet a Szentatya szándékára és az Egyházért ajánlanak föl mindennap. Arra gondolok, milyen hihetetlenül erős lánc ez – az imádságnak ez a kis füzére, ezek a kis szemek tartják a világot. Mennyi idős ember adja oda idejét az imának, magányosan vagy közösségben. Talán nem is tudják, mekkora erőt adnak ezzel a körülöttük dolgozóknak, a családjaiknak, az egész Egyháznak.
Edit, az idősek elbeszéléseiből is nyilvánvaló, nem akármilyen gondviselője, lelki ápolója a rábízottaknak. Az időskori demenciával élőkről beszélve elmondja, heti rendszerességgel tart számukra „klubot”, s ahogy fogalmaz, ez a foglalkozás egy csoda. Gyógyító alkalmak ezek, céljuk, hogy felszínre hozzák az emlékeket, hiszen ezeknek az idős embereknek az emlékeikben van az életük teljessége. „Olyanok ők, mint a gyerekek, olyanok lettek újra, s olyan ártatlanok is.” E szavak felidézik bennem nagyapám arcát. Utolsó éveiben ő is sokkal többször kóborolt a múltban, mint a folyamatosan szűkülő, a szobára, végül az ágyára korlátozódó jelenben. De a lelke szabad volt, újraélt mindent, ami igazán fontos volt számára az életben. Nem lehet elfelejteni az utolsó karácsonyt, nevető szemeit, ahogy együtt énekelt velünk a karácsonyfa körül.
E fertődi látogatásunk élményét talán a zsoltár szavai fejezik ki a legjobban: „Még késő öregségükben is gyümölcsöt hoznak, bőven teremnek, és jól érzik magukat” (Zsolt 92,15). Az életvidám Sári nénitől hallunk valami nagyon hasonlót: „A gondviselésben kell bízni, ez a legfontosabb, ez a legtöbb. Nem engedem rossz gondolatokkal lehúzni magam, s igyekszem a többieket is segíteni ebben.”
A kérdésre, hogy mit kívánnak a világnak karácsonyra, idős beszélgetőtársaim egytől egyig ugyanazt az egyszerű, határozott választ adják: békét. „Szeretetet, megnyugvást és békességet a világnak.” Igazuk van. Szemükbe nézve, lelkükbe látva hiszem, nagy erőforrásokra lelünk. Segítenek, imájukkal, derűjükkel, de csöndes bánatukkal is, ha vigyázunk rájuk, ha nem engedjük el a kezüket.
