A kultusztörténet néhány lapjánál maradok. A bibliai béka a bálványtisztelettel, a csapással, a tisztátalan lélekkel, sőt magával a gonosszal van kapcsolatban, a középkorban az eretnekséggel, a fösvénységgel, a fajtalansággal vagy azzal a minden esztétikával szembeni magatartással, amelyre ha fény árad, gyorsan a vízbe merül, legyen pocsolya vagy bármilyen árok. Az egyre többet foglalkoztató francia: Supervielle mélyvízi falvai jutnak eszembe, ahol békáról szó sincs; versei „élni tanítanak”, s ha békát emlegetne, bizonyára a kopt keresztények jelképére utalna, amely a feltámadást, az örök tájak tiszta mezőit jelenti. Mert végül is valamennyi állatféle Isten teremtménye, képeik megjelennek katakombák falain, s a különböző állatjelenetek a gondviselésre, a hívő ember sajátságos ambivalenciájára utalnak, jóra, erényekre, bűnre…
A középkor Physiologusa a levelibéka fény- és napmelegszeretetét tűzi emblémái élére, ez a parányi béka állja a hőt, nem fél Héliosz, a Napkirály tüzétől, ahogyan a lélekben edzett Krisztus-hívő sem retten meg a kísértő erőtől. Szembenéz velük, s kéri – mint Babits főangyal-védszentjét –, segítse megbirkózni „az örök varanggyal”, e „roppant, testnyi súlyú szellemmel”. Szép önzés kell a harchoz, s „a bátor őrzőt a nagy Isten óvja”.
