Behódolás

Talán elégedetlenségből, talán kíváncsiságból? Esetleg az önfelmentés szándékával? Egy biztos, a történelem nem ismétli önmagát, hogy megadasson a valódi újrakezdés lehetősége. Mégis, olykor szeretünk visszahelyezkedni, beleképzelni magunkat abba a pillanatba, amikor talán másképp, másfelé fordul a nagy kerék… Különböző nézőpontokból ugyan, de ezt az anakronizmust működteti buzgón két idei kosztümös történelmi filmünk, a január-február fordulóján bemutatott Két királynő és A kedvenc.
Nem kétséges, hogy az I. Erzsébettel dacoló, majd elbukó skót királynő, Stuart Mária története nagyvászonra kívánkozott, még úgy is, hogy az időszak egyébként is a brit történelem mozgóképen alaposan feldolgozott szakaszának számít. Az angolok ugyanis épp ekkoriban ismerkednek néhány, fogalmazzunk így, államszervezési innovációval: sorozatos feleségnyakazás, francia befolyás, protestantizmus, női uralkodó. A politikailag kétségkívül eseménydús korszak egyik központi alakja Stuart Mária (Saoirse Ronan), aki korai megözvegyülését követően skót királynőként és az angol trón várományosaként tér vissza Franciaországból hazájába. A csinos, okos és céltudatos Mária gyorsan helyre teszi skót főurakból álló tanácsát, majd jelzi Erzsébetnek (Margot Robbie), hogy igényt tart a királynői címre. Vallási és szexuális toleranciát hirdet (mindkettő csak tovább szítja a forrongó indulatokat), dacol az őt körülvevő férfiak ármánykodásával, s mint kiderül, reformer magatartására végül csúnyán ráfarag.
Legalábbis filmünk szerint: Josie Rourke színházi rendező első nagyjátékfilmje tele van olyan gondolatokkal, melyeket csupán száz-kétszáz évvel később kezdtek el széles körben hangoztatni. Így aztán nehéz elkerülni az olcsó aktualizálás vádját, és a rendezőnek nem is sikerül: hőséből rövid úton feminista ikont farag. A játékidő derekára a néző számára is nyilvánvaló lesz, hogy Erzsébet itt csak mellékszereplő lehet, noha vallja, a hatalom gyakorlása folytán már inkább férfinak érzi magát, semmint nőnek. A cselszövések pedig elszaporodnak, s egyúttal érdektelenné válnak: mind nehezebb megfejteni a mögöttes szándékokat. Saoirse Ronan és Margot Robbie egyaránt erős jelenléttel játszik, s a film csúcspontjának szánt találkozási jelenetben szinte forr köztük a levegő. A körítés (mellékkarakterek, fényképezés, díszletezés) is nívós, ám a film fáradó ambícióit jól szemlélteti Max Richter zenéjének egy vissza-visszatérő vezérmotívuma, amely (íme, újabb anakronizmus) a bajnokok ligája szignáljának Händel-koppintását juttatja eszünkbe.
Elég két emberöltőnyit ugranunk az időben, hogy máris egy gyökeresen más korban találjuk magunkat: Stuart Anna (Olivia Colman) brit királynő udvarában különös viszonyok uralkodnak. Zegzugos kastélya sötét titkokat őriz, a személyzet a legbizarrabb kívánságokat is készségesen teljesíti, a miniszterek folyton lázadoznak, ám valójában Lady Marlborough (Rachel Weisz) viszi az államügyeket. Csakhamar azonban felbukkan a királynő elszegényedett unokaöccsének protezsáltja, Abigail (Emma Stone), aki szolgálói munkát kér a palotában. Lady Marlborough megkedveli az eszes lányt, ám nem vigyáz eléggé: Abigailnek hamarost megjön a kedve a hatalmaskodáshoz. Kegyetlen játszma kezdődik a két hölgy között, melynek tehetetlen eszközévé válik a megöregedett, zsémbes királynő. S a háború minden fronton zajlik: intellektuális, testi és pszichológiai színtéren, melyek közül persze az utóbbi jár a legkegyetlenebb következményekkel.
A görög sztárrendező, Jorgosz Lanthimosz (Yorgos Lant­hi­mos) az első stúdiófilmjébe is átmenti korábbi látásmódját: olyan rideg precizitással vizsgálja kiválasztott szereplőit, mintha kísérleti állatok volnának egy laboratórium üvegvitrinjében. A történelmi tények stimmelnek, a köréjük költött dráma hitelesnek tűnik, a film mégis folyton elidegenít magától: itt egy kizökkentő fejezetcím, ott egy idegesítően ismétlődő zajzene, amott egy halszemoptika-beállítás. Az éles fény-árnyék viszonyok Kub­rick borzongató akkurátusságát idézik, a párbeszédek élesek, mint a tőr, a cselekmény pedig abszurd, kényelmetlen és kínos jelenetek halmozásán át döcög előre. Miközben a néző egyre hüledezik a mind meghökkentőbb fejleményeken, lassan rádöbben, hogy korrajz helyett időtlen példázatot lát: a mindenen gátlástalanul átgázoló voluntarizmusét.
Árulkodó, hogy mindkét film címének eredeti jelentését kissé eltérítette a magyar fordítás: a Két királynő (Mary queen of scots) eredeti címe bevallottan Máriát helyezi a középpontba, A kedvenc (The favou­rite) pedig inkább A kegyencnek fordítható. Szépelgő felülfogalmazás itt, durva eufemizmus ott: szimbólumai annak, hogy a kor, amelyben filmjeink készültek, mennyire nem hajlandó nevükön nevezni a dolgokat. Visszavetít, és áltatja magát. Szebbet vagy alávalóbbat, de hazudik: urakra és alattvalókra, pöffeszkedőkre és behódolókra osztja az emberiséget. Keserű kommentár ez, és fájdalmasan ismerős.

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.