Beengedjük-e az életünkbe a krisztusi keresztet?

Fotó: Lambert Attila

Közben hallottam magamban az atya biztatását: A szívedre hallgass, ne az értelmedre!” – így emlékszik vissza az öt évvel ezelőtti időszakra a feleség. Szerdahelyi Andrea és Ágoston Péter négy, vér szerinti gyermek szülei, közülük a legkisebb, Jancsika, Down-szindrómával született. Hat és fél évvel ezelőtt örökbe fogadtak egy tízéves fiút, Bálintot és egy tizenkét éves lányt, Krisztit. Így nyolctagú lett a család. A szülők felszabadultan beszélnek az életükről. „Emberi erőből megoldhatatlan helyzeteket éltünk át, de a történetünk másoknak is azt üzeni, van remény. A gondviselésre bátran rábízhatjuk magunkat. A meghíváshoz, a feladathoz erőt is ad, ha kérjük.”
Az orvos házaspár örökbefogadási szándéka sok barátot meglepett. Aggódtak, hiszen ismerték küzdelmes életüket, és féltették őket az erőn felüli vállalástól. A még csecsemő Jancsika különleges figyelmet igényelt, édesanyjával többször kórházba került, és a fejlesztése is rendszeresen elszólította Andreát a három másik, még nagyon is anyára szoruló gyerek, a kilencéves Terka, a hétéves Palkó és négyéves Erzsike mellől. Miközben az onkológusi hivatása iránt elkötelezett apuka sokat volt távol, a mindennapok nagyszülői segítség nélkül teltek. Andi szülei nem akartak, Péteréi pedig nem tudtak jelen lenni a budapesti agglomerációba költözött hattagú család életében.
Ebben az élethelyzetben érte őket a megszólítás. Péter a városukban, Biatorbágyon részt vett egy összejövetelen, ahol egy házaspár azzal a felhívással állt elő, hogy örökbefogadó családot keresnek testvéreknek. Ők négy fiút vállaltak fel egy család tizenkét, állami gondozásba került gyerekéből. Péter megszólítottnak érezte magát. Beengedem-e életembe a krisztusi keresztet? – ez a kérdés motoszkált a felnőttként megtért férfi lelkében, és otthon a felesége elé tárta a kérdést. Mi lenne, ha megtennénk? Andi éppen Jancsikát szoptatta, elállt a lélegzete, és ösztönösen szakadt ki belőle a „most nem”. Aztán lassan felszínre jött benne az egész előtörténete: az édesanyjával való fájdalmas kapcsolata, az első gyerekre várakozás évei, amikor imádkozott, könyörgött, alkudozott Istennel, és megfogadta, ha szülhet, utána befogadnak két nehéz sorsú gyereket. Pétert sem hagyta nyugodni a kérdés. Úgy érezte, Isten határozottan hívja a fel­adatra.
Hitben való örömteli élet
A pár a házasságra készülve került a zugligeti templomba. Bodor György atya tartotta a jegyesoktatásukat, és bevonta őket a fiatal házasok közösségi életébe. Intenzív időszak volt ez számukra, a hitben való örömteli élet kezdete. A nagycsalád támasza nélkül élő fiatal pár kapaszkodhatott a közösségbe. Összetartó, a bajban a társukat a tenyerükön hordozó embereket ismertek meg. Fontos volt számukra az itt látott példa, a sok gyereket keresztényi elkötelezettséggel nevelő nagycsalá­dok mintája. Éveken át, Biatorbágyra költözésük után is rendszeresen eljártak a közösségi alkalmakra. „Töltekezést, a hitben való elmélyülést, a tanulás időszakát jelentették számunkra ezek az évek.” Péterben azonban ott munkált valami hiányérzet, az a gondolat foglalkoztatta, hogy nem elég csak jó életet élni ebben a védett közegben, nem elég beszélni – a kereszténység tetteket kíván az embertől. Böjte Csaba prédikációi töprengésre késztették. Biatorbágyon is befogadó, baráti közösségre találtak, és bekapcsolódtak annak építésébe, de ott volt bennük az érzés, hogy ez még nem elég. Aztán egyszer csak szembekerültek az örökbefogadás lehetőségével, és elhatározták, elmennek az otthonba, megismerkednek a gyerekekkel. Egy év kapcsolattartás után pedig már vitték is haza Krisztit és Bálintot, s egyidejűleg a Szűzanya oltalmába ajánlották a hat gyermeket.

Évekig a túlélésre játszottunk

Nehéz időszak következett ez­után. A család befelé fordult, Andrea és Péter az új egység megteremtésére koncentrált. Kicsik voltak még a vér szerinti gyerekek, nekik is meg kellett szokniuk az új helyzetet, a befogadás kezdeti lelkesedése után a mindennapok valóságát. A szülők szeretetén és idején, a szobákon, a család javain osztoztak, de a megszólítást nem hagyták változni, az új testvérpár számára a két szülő Andi néni és Péter bácsi maradt. A család nem titkolta a nehézségeket, ugyan­akkor nem számolgatta, mennyivel lett volna kényelmesebb egy más élethelyzet. Andi és Péter nagy hangsúlyt helyeztek a családi összetartás kialakulására.
Kriszti és Bálint jólelkűek, segítőkészek voltak, megszerették őket az iskolai, a templomi és a baráti közösségekben. Ezzel együtt óriási hátránnyal érkeztek az új életükbe. Az otthonban a „túlélni a napot” stratégiát sajátították el, és az ehhez szükséges eszköztárat hozták magukkal a családba. Eleinte sokszor keményen próbára tették a szülőket. Nagy lemaradásaik voltak a tanulásban is, évekig jártak fejlesztésre, és a szülők maguk is rengeteget foglalkoztak a gyerekekkel. Andi felismerte, hogy míg a vér szerinti gyerekek délután különórákra járnak, addig a fogadottaknak jobb, ha otthon vannak vele. Együtt végezték a teendőket, és közben beszélgettek. Az első perctől kezdve őszintén megbeszéltek mindent, megfogalmazták az érzéseiket, és lassan el tudták mondani, kit mi bánt. A fogadott gyerekek ma is nagy nyitottsággal kérnek tanácsot a szülőktől. „Nem hagytuk rájuk a dolgokat, erőltettük, hogy tudatos életre törekedjenek. Úgy éreztem, kevés az időnk, hiszen már tizenévesek” – mondja Andi, aki szeretné, ha a mérleg két serpenyője – az előző és a náluk töltött évek tapasztalatai – egyensúlyba kerülnének a gyerekek nagykorúságáig.

Édes szülő vagy nevelőszülő?

Az örökbefogadás érintettjei számára létezik egy tanácsadó rendszer, amely a családok mellett áll, és segít válaszokat találni a nehéz helyzetekben. Ágostonéknak is volt hova fordulniuk, de visszatekintve úgy látják, ha a szívükre és a józan eszükre hallgattak, mindig megértek a megoldások. Mindenesetre vannak magasabb rendű szempontok, mint az emberi tényezők. Mára letisztult bennük, mi az, amit az örökbefogadással vállaltak, és mi a cél, amit szeretnének elérni. Nevelőszülőként határozzák meg magukat, holott jól megfontoltan nem nevelőszülőséget, hanem örökbefogadást vállaltak hat évvel ezelőtt. „Egy tíz-, tizenkét éves gyereknél nem tudjuk sem pótolni, sem kiérdemelni az édes szülői szerepet. Bizalmat tudunk kiépíteni. Most hatéves múltunk van, amit megterhelnek az előzmények, a gyerekek korábbi élete, de reméljük, hogy egyre erősödő a köztünk lévő szeretetkapcsolat.” Andi szerint Krisztinek és Bálintnak család kellett, ahol be- és elfogadják őket, ahol biztonságban, állandóságban élhetnek. Péter így fogalmaz a céljukkal kapcsolatban: „Legjobb tudásunk és erőnk szerint megpróbálunk embert faragni belőlük, eljuttatni őket odáig, hogy a saját lábukra álljanak, családjuk, munkahelyük legyen. Egészséges lelkületű, önmagukat megtaláló felnőttek legyenek.” Fontos, hogy stabil értékrendjük és önértékelésük alakulhasson ki, hogy alázattal, kitartóan készüljenek felnőtt életükre. A szülők gyakran megtapasztalták a türelmetlenség és a felesleges ítélkezés kísértését, de mindannyiszor újrakezdték, és átélték, áldozatot hozni érdemes, akkor is, ha nem biztos az eredmény. Andi úgy fogalmaz: a legtöbb, amit adhatnak az, hogy a „Jóisten felé terelgetik” a gyerekeket, hogy felismerjék benne az ember számára elérhető legnagyobb szeretetet.

Nevelés kontra genetika

A külvilág gyakran azt sulykolja, „a vér nem válik vízzé, elkallódnak, megbicsaklanak”. Vajon visszatérnek-e a régi életmódjukhoz vagy azt folytatják majd, amit a családban kaptak? Ez a kétség Ágostonék lelkében is jelen van. Mára sok szép közös élményük van, úgy érzik, kialakult az „örök szál”, de azt is megtapasztalják, hogy a gyerekek időnként rácáfolnak erre. A szülők tele vannak bizakodással, látva a gyerekek iskolai előmenetelét, a közösségi életben betöltött szerepét, életét a családban. Ugyanakkor tudják, mennyire törékeny, elhajlítható ez a bizonyosság. „Megpróbáltuk, és eddig jutottunk. Hiszünk abban, hogy tíz év nem múlik el nyomtalanul. Azt vállaltuk, hogy a szüleik leszünk, visszük a balhékat, ha kell. De nem minden a mi felelősségünk. Egyszer csak jön az övék.”

Jancsika: micsoda rendező a Jóisten!

A Down-szindrómával született Jancsika már nyolcéves. A szülők a gyerekvárás hónapjai alatt szembesültek azzal, hogy a baba nem lesz egészséges, de egy pillanatig sem fordult meg a fejükben az abortusz lehetősége. Volt, aki azzal vigasztalta őket, „történhet csoda”. És valóban történt is. Jancsika a család erős tartó­oszlopa. Lassabban fejlődik, ám ezzel lelassítja az időt, s elgondolkodtat, hogy hova és miért rohanunk az életünkben. „Amikor a nehéz, stresszes időszakokban Jancsika odabújt hozzám, csodálatos melegséggel töltött el az ölelése” – meséli Andi. Ezt az érzést azóta sokan megtapasztalták. Péter számára a nap örömteli pillanata, amikor a munkából hazatérve kitörő boldogsággal fogadja Jancsi, a nyakába borul és örömtáncot lejt. „A downos gyerek kognitív képességei sérültek, az érzelmi életük viszont nagyon gazdag. Jancsika tökéletesen érzékeli a környezetét. Amikor vitatkozunk, kéri mindkettőnk kezét, és addig nem nyugszik, amíg meg nem öleljük egymást.” Andi és Péter azt mesélik, hogy nagyon fontosak Jancsika számára a kapcsola­tok, minden ismerőst számon tart. Különleges érzelmi „érzékelőkkel” és kifejezőkészséggel van megáldva. Találékony szójátékaival, tréfás mozdulataival igazi mókamester. Jancsi és a fogadott gyerekek kapcsolata is a Jóisten ajándéka: igazi támaszai egymásnak. Mindegyikük hordoz egyfajta sérültséget, másságot, talán ezért is erős közöttük a kötelék. Bálintnak jó érzés, hogy tanítgathat valakit, s mellette még kisfiú is lehet. Krisztinek pedig az jelent örömet, hogy gondoskodhat Jancsiról, az ölébe ültetheti, ahogy – anya és apa híján – valamikor a testvére őt. Különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Jancsi is érzi, hogy nekik is jó, ha velük van. Micsoda rendező a Jóisten! Összekapcsolta őket.

Ők nyolcan

A szülők és a hat gyerek élete a család, a templom, az iskola és a munkahely feladataival és kapcsolat­rendszerében telik. A családfő sugárterápiás orvos az Országos Onkológiai Intézetben. A betegellátás mellett az oktatás és a tudományos munkássága is igényli az idejét. Hivatása mellett tagja a torbágyi plébánia képviselő-testületének. A szintén orvos Andrea otthon maradt a gyerekek mellett, és egyáltalán nem érzi kényszerpályának, hogy a nevelés feladata eltérítette az orvoslástól. Ő is vállal feladatokat a templomban. Az első három gyerek, Terka, Palkó és Erzsi a budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanulói. A szülők büszkék a budaörsi Árpád tagozaton elsős Jancsikára is, és örömmel mutatják speciális füzeteit. Kriszti a Ward Mária Katolikus Gimnáziumba jár, Bálint pedig a budaörsi Mindszenty József Katolikus Iskolába. A biatorbágyi tornácos parasztház otthonos tetőterében a lila, narancssárga, kék, zöld és türkiz gyerekszobákban mozgalmasan, vidáman zajlik az élet.