De társaságunk a világ hetedik legnagyobb rendje, és ehhez minden szorongattatása ellenére a magyar tartomány is hozzájárult. Így természetes, hogy a rend nem hagyta magára magyarországi provinciáját. Elsőként Gaál Jenő tért haza Paraguayból, valamint Bellér Lajos a Fülöp-szigetekről. Más lehetőség nem lévén, a kőszegi plébánián fogadták be őket. Mivel a plébános akkor már súlyos beteg volt, és rövidesen el is hunyt, az egyházmegyében pedig éppen nem volt, aki átvehette volna a plébániát, a szombathelyi püspök és a kőszegi hívek is nagyon megörültek a váratlan hazatérőknek. A két verbita atya számára ez az időszak leginkább arra szolgált, hogy lelkipásztori, hitéleti szempontból feltérképezzék a magyarországi helyzetet, felmérjék a szükségleteket, s így képet alkossanak arról, hogy a társaság hol tudna segíteni a későbbiekben.
Miután a város új plébánost kapott, rendtestvéreink átköltöztek a bencésektől jelképes összegért bérbe vett rendházba. Itt kezdték meg a spanyol eredetű Cursillo mozgalom felkarolását. A mozgalom egyikük számára sem volt ismeretlen, ugyanakkor nagy feladatot jelentett, hogy miként lehet belegyökereztetni a magyar kultúrába.
Mindeközben a rend Rómában összejövetelt szervezett Dialógus kurzus címmel, amelyen találkozhattak a kelet- és a nyugat-európai verbiták, hogy személyesen is megismerhessék egymást, és megtapasztalhassák a kontinens két része közötti különbségeket. Mindezt azért, hogy mindkét fél megértse a másik örömeit és fájdalmait, s így a „vasfüggöny” lehullása, a hirtelen jött változás után ne alakulhasson ki semmiféle szakadás vagy lelki gát a renden belül.
Gaál és Bellér atyához hamarosan csatlakozott Paraguayból Hirth Vilmos, a Fülöp-szigetekről Halász Lajos, valamint Pápua Új-Guineából Szabó Imre. Vilmos atya tartományfőnök lett, Lajos atya pedig a tartomány missziós titkára. Imre atya feladata volt a kommunizmus alatt hazánkból szintén száműzött Pápai Missziós Művek újbóli felállítása. Ez a szervezet a társaságunktól független szentszéki apparátus, amely a világ elsődleges misszióját segíti. Amikor pedig az első hivatások jelentkeztek, az általános rendfőnök Olaszországból áthelyezte Magyarországra Werner Józsefet is, hogy ő vezesse a noviciátust.
Ez idő alatt több, a kommunizmus éveiben az ország különböző pontjain élt rendtestvér csatlakozott a kőszegi közösséghez, feladva plébániáját. Ilyen volt Baán Lajos, Dinya Vince, Farkas Antal, Ilosvai Gyula, Rostás Sándor, Szabó Alajos, valamint Szántó János. Mindannyian bekapcsolódtak a Cursillo munkájába, egyesek közvetlenül, mások pedig úgy, hogy helyettesítették azokat az egyházmegyés papokat, akik személyesen akarták megismerni a mozgalmat.
Rostás Sándor atya korát meghazudtolóan fiatalos lelkesedéssel vágott bele a misszió hagyományos munkájába. Személyesen kérte a generálist, tegye lehetővé számára, hogy magyar verbitaként távoli misszióba mehessen. Így jutott el – hatvanévesen – Argentína Misiones tartományába, a guarani indiánok közé, ahol három évig hirdette Jézus Krisztus evangéliumát.
A misszionáriusok több esetben is fájó szívvel hagyták el régi szolgálati helyüket, amikor az általános rendfőnök Magyarországra helyezte őket, de szerzetes misszionáriusokként tudták, mi áll konstitúciónkban: „Aki társaságunkhoz csatlakozik, készen kell állnia arra, hogy missziós megbízatásunk teljesítésére elmenjen oda, ahová az elöljáró küldi.” Közben pedig maguk is megtapasztalhatták, amit a rendi szabályzat így fogalmaz: „Bárhol dolgozunk, tudjuk, hogy misszionáriusok vagyunk.” A kommunizmus és a liberalizmus rombolása után hazánk is missziós területté vált, így itthon éppen olyan fontos a munkájuk, mint korábbi szolgálati helyükön volt.
Fotó: Isteni Ige Társasága,
archív
