Zarándoklatnak, túrázásnak, honkeresésnek egyaránt nevezhetjük az előttünk álló négy napot. Ferences nyomokon haladunk, mert a ferencesek – ma is, vagy nyomaikkal a történelmi időkben – mindenütt ott vannak, ott voltak. Egyikük, Viktor atya, lelkivezetőnk úgyszintén „kiérdemesült” esztergomi diák, akárcsak két bakonyi plébános és görög katolikus társunk. A csoport spiritus rektora, szervezője és mozgatója Udvarhelyi Olivér veszprémi ügyvéd. Ő és néhány társa 1966-ban hagyta el az esztergomi intézményt, a többiek egy-két év különbséggel, amikor a politikai idők deklasszálódásra ítélték az egyházi iskolában végzetteket, és mégis… Olivér barátunk mellett velünk tart Helembai László, az egyik nagy budapesti kórház sebész főorvosa, de akad mérnök, geológus és más foglalkozású egykori iskolatárs is. S nem a címek a legfontosabbak, hanem az a tisztesség és elszántság, amellyel a megnyomorítás évtizedeiben is vezették és növelték az életüket. Miközben első megállónk, Szeged-Alsóváros felé tartunk, eszembe jut: jó lenne feldolgozni az 1950 és 1990 közötti idők egyházi iskolásainak életpályáját – érdekes, s ami még fontosabb, tanulságos szociográfiai, lélektani és hittörténeti mű lehetne… Mintegy mottóul hangzik el az előttünk álló napokra – és életévekre, sőt remélve, hogy még évtizedekre – Morus Szent Tamás mondása: „Adj, Uram, humorérzéket.” Vagy ahogyan Hajdú Antal atya mondta annak idején – van, aki mint igazgatóra, jómagam mint osztályfőnökre és matematikatanárra emlékezem rá: „Fiúk, az élethez énekelni kell!” Idézem, mondom akkor is, ha tudom (indulás előtt kaptam az értesítést az osztálytitkártól, mert máig így élünk, akkori rendben, s azóta is egymás iránt érzett, egyre növekvő barátságban): Gábort, akit Patikusnak szólítottunk, június utolsó napján temetjük Szobon. Nagyszerű kosárlabdás volt, micsoda tempóérzékkel! A szeged-alsóvárosi ferences templomba betérve érte imádkozom, s a többi hatért, akiket követett a sorban. Pedig még nem járunk a hatodik évtizedben… Mintha elveszett nemzedék lennénk. Odakint is keresem az imában a hangom. Megállok Bálint Sándor mellszobra előtt. „A kommunizmus idején Bálint Sándor nemkívánatos elem volt, állásából kitették, 1980. május 10-én hunyt el. Autóbaleset áldozata lett; Szegeden sokan úgy tartják, nem véletlenül…” – mondja a fiatal idegenvezető. Közben Kiss Szaléz ferencesre gondolok, aki Bálint Sándorhoz hasonlóan 1904-ben született Szegeden. Az ő drámája egy gyöngyösi fiú történetéből ismert, aki fegyverrel vett elégtételt a családtagját megerőszakoló szovjet katonán. A ferencesek barátok. A nép ragasztotta rájuk az elnevezést (ma a közbeszédben gyakran minden szerzetest barátnak neveznek, rosszul), mert a török időkben egyedül ők maradtak meg – őket tűrték el a félhold árnyékában. Az is előfordult – így számol be az egykori históriás -: a szegedi ferencesek elgyalogoltak Isztambulba, hogy a hódoltsági területen katolikus templom építésére kérjenek engedélyt a magas szultáni udvartól. S megkapták, azzal a kitétellel: a torony nem emelkedhet magasabbra a minaretnél. Eszembe jut: Gyulafehérvárott, a székesegyház szomszédságában Erdély elcsatolása után román ortodox templomot építettek, azzal az igénnyel, hogy tornya magasabb legyen a római katolikusénál. Ilyen gyarlóságokkal tolakodunk Isten felé? Épített vallásossággal furakodunk a hit elébe? Közben zuhognak ránk az ismeretek: 1447-ben kerültek a ferencesek Szegedre, a huszita és bogumil nézetek ellensúlyozására. Marchiai Szent Jakabot nevezetes házfőnökként tartják számon, és az is fontos tény, hogy Kapisztrán Szent János 1455-56-ban két alkalommal is járt itt. Az ő alakja majd az újlaki kolostorban bukkan fel ismét. Szeged-Alsóvárost „parasztvárosnak” nevezték, mondja Barna Gábor, az egyetem professzora, Bálint Sándor utóda a vallási kultúra kutatásában, s így folytatja: „Ez a rész Szeged, vagy ahogyan Bálint Sándor nevezte, a »szögedi nemzet« szakrális központja.” Aztán megtudjuk, hogy a szögedi nemzet nem csak Szeged-Alsóváros lakosságát öleli fel. A XVII-XVIII. századig Alsóváros néprajokat bocsátott ki Délvidékre. Mintegy százötven települést létesítettek, s ebben a nagy térségben élt a szögedi nemzet. „Talán lesz egyszer politikai akarat, hogy ez a főleg Romániában lévő terület ne csak gazdaságilag, hanem kulturálisan, szellemileg is fűződjék ismét az anyavároshoz” – teszi hozzá Barna professzor. A barokk stallumok – a szerzetesek szentélybeli faragott üléshelyeit nevezik így – néhány esztendeje még tele voltak, de amióta az erdélyi testvérek visszatértek szülőföldjükre, csak hárman maradtak az itteni ferencesek. Zatykó Lászlóról (gimnazistakorom hirtelenszőke novíciusáról), amint elnézem törékeny, de hittől erős alakját, mintázni lehetne „a ferencest”. Emlékezetembe vésem a 2004-ben Bálint Sándor emlékére elhelyezett emléktábla szövegét: „Istenem, legyőztél, hogy magadhoz magasztalj. Mindent elvettél, hogy megajándékozhass magaddal.” Szép gondolat, finom szellemi csemege, de ha nem a kényelmes, légkondicionált autóbuszban ülök, hanem élettől megveretetten, kitaszítottan, a testi romlás elkerülhetetlen félelmében, akkor meg tudom-e élni, enyém-e vajon a tapasztalat? „Mindent elvettél, hogy megajándékozhass magaddal.” Iskolatársam, Gyuri arcát vizsgálom, úgy, hogy ne vegye észre. Tavaly még feleségével együtt jött a kárpátaljai zarándokútra. Mára egyedül maradt… Tekintete az ablaküvegen át mintha az elveszettségben való megérkezés értelmen túli egyszerűségét keresné… A szegedieknek Máriaradna volt a nemzeti kegyhelyük. Öt napig tartott, mire odaértek. Trianon sokkja után az alsóvárosi templomban tartottak „pót radnai búcsút”. Arad felé tartunk: meg kell próbálni a testet, hogy fölrázza a lélek hozzá kötözött létezését. Mögöttünk és előttünk a példa. Az 1903-ban épült minorita (tehát ferences) templom és rendház felé fordulunk a „gyászszóvárosban”: a minoriták Aradra érkezésének kétszázadik évfordulójára emelték. Aztán gyalog tovább: 1890. október 6-ára állították fel Zala György monumentális emlékművét, a Szabadság-szobrot, természetesen a Szabadság téren. Szobrász ismerősöm mondja: különleges képesség, s ez megvolt Zala Györgyben, a valóság ilyen anyagléptékbe foglalása. A várban néhány éve még a román hadsereg tanyázott, onnan szabadították ki 1990 után – hosszas diplomáciai alkudozást követően – a Szabadságszobrot. Ma az egykori Tűzoltók terén, mostanság (féltően didaktikus módon elnevezve) a Megbékélés parkban áll. A szoborral szemben – ez lenne a megbékélés? – román szoborsokaság: hatalmas diadalív alatt ömlenek elő a román nemesek, polgárok, parasztok…A román hatalom 1923-ban deszkával kerítette körbe a szabadságot, majd az aradi várbörtönbe zárták. Mint ama tizenhármat, akiket ott végeztek ki a sánc- és földvár falánál. Az erődítmény 1763 és 1783 között épült, s akkor ugyan ki gondolhatta volna, hogy minorita szerzetesek kísérik majd a férfivirágkorukban lévő tizenhármat – németet, szerbet, szászt, ki tudja, miféle vér szerinti származékot – utolsó útjukra, akik között talán a magyar volt a legkevesebb. S lettek mégis – ennek egyszerű logikáját, másként erkölcsét értse meg a jelen, s akkor békességesebben élhet – magyar mártírokká. Szárazan kopogó tények: Kolozsvárnak (még vagy már csak) tizenkilenc százaléka magyar ajkú. Aradon tizenhárom, Temesvárott hat százalék ez az arány. (Nem a százalékokról, nem is a nyelvi hozzárendelésről kellene gondolkodnunk, hanem arról, hogy az ember megmaradhasson a maga valóságba teremtettségében. Megkövezésre ítélt gondolat? S ha magyarul szól a nyelve, hangja, gondolata, érzelme, magyar az álma, senki ne irigyelje, senki ne akarja kisajátítani, hiszen az ő nyelve, gondolata, érzelme és álma is gazdagodik általa. Csakhogy!… – riad fel valóságérzetem: a politika. Az ember kizárólag közösségben képes gondolkodni önmagáról. Nincs is „ember”, hanem csak „emberek”. De a többes számba – létezésünk elengedhetetlen kellékébe – azonnal befurakodik a rossz, az ellenségeskedés? Aminek társadalmi kifejeződése a politika? (Kérdésekben tudok csak gondolkodni erről.) Nyolcszáz méter átmérőjű, hatszögű építmény. Háromezer-hatszáz katona és legalább harminc ágyú tartozott hozzá. Ez az aradi vár. És a megválaszolatlan kérdések vörös téglával rakott, dús zölddel borított bástyái. Sportpályák közé beszorítva nyomorognak a csontok. Ama tizenegynek föléjük emelt obeliszk jelzi nyughelyét. Dessewffy Arisztidet a felvidéki Margonyán temették el, Kiss Ernőt a délvidéki Eleméren. Ha az ember elég öreg, mindenről eszébe jut egy történet. 1979-ben barátaimmal délnek tartottunk egy vízitúrán, terveink szerint a Tiszán a Dunába ömlésig (ennek helyszíne egyébként nem a köztudatban élő Titel, hanem Szalánkemén, amely a török előretöréséről híresedett el a hasonnevű csata után). Ránk esteledett a Tisza vizén, s egy tetszetős zöld területen kikötöttünk, sátrat vertünk. Hajnalban a jugoszláv elhárítás emberei húzták fémes-élesre fejünk fölött a géppisztolyt. Egész napos kihallgatás következett; még hajónkat is kiemelték a vízből, hogy végigvizsgálják az alját. Nem tudtuk – ma sem tudom, mit kerestek. Estefelé mintha megenyhültek volna; nyilván belátták, hogy nem vagyunk terroristák, de a biztonság kedvéért azonnali hatállyal kiutasítottak az országból. Rendőri őrizettel kísértek a határig. Mondhattam volna: apám itt született a család nyári lakában, Szanádon, a Tisza partján, apai nagyanyám családja Palánkhoz kötődik, az ő lélegzetüket keresem… Nem mondtam, ezt az érvelést úgysem értették volna. Kiss Ernőhöz visszatérve: amikor Balatonfüreden Anna-báli hangulat bódít, vajon hányan gondolnak arra, hogy a névadó Horváth Annának ő volt a férje – de csak rövid időt kaptak boldogságra, házasságra. Arad Maroson túli része már a Bánsághoz tartozik. Magyarul Bánság, németül Bánát. A régióból a nagyhatalmi parcellázás tizenkilencezer négyzetkilométernyit juttatott Romániának, 9300 négyzetkilométernyit a Szerb-Horvát- Szlovén Királyságnak, amely majd 1929-ben veszi fel a Jugoszlávia nevet, hogy kényszertákoltsága 1990 után az embermészárlás hentestőkéjén hulljon szét. Elindulunk a szerbiai Nagybecskerek felé, amelyet 1920 után a szerb királyról előbb Petrovácnak, majd Zrenjaninnak neveznek. Huzsvár László nyugalmazott püspök vár ott minket. (Jövő héten tovább utazunk.)
