Bálint Sándorról személyesen

Aztán üldögéltünk az ablaknál, és arról beszélt, hogy szeretne még kutatásokat végezni a népi hiedelemben élő látomásokról, melyek a halott-kultuszban vannak jelen. Tudtam Orosz István búcsújáróról kiadott könyve kapcsán is, hogy komolyan foglalkozik azzal a kérdéssel, amit mélylélektani és egyéb pszichoanalitikus módszerek vizsgálatán túl a metafizikus területre lehet utalni, mivel az ember a maga még kevésbé romlott valójában korábban közelebb állt az éghez… Néhány hónap múltán Sándor bácsi elment az örök hazába, beszélgetésünk végleg megszakadt. Három évtized távlatából most egy fotóról néz rám – könyvespolcomról. Tőle kaptam csöndes, önironikus szavakkal. Melyik évben? Nem tudom. Naponta ránézek, ami egyúttal jó lelkiismeret-ébresztő. Tiszta arca, szomorú, mégis derűs tekintete mindent elárul róla: a rejtett fájdalmakat, s mégis a lélek-optimizmusát. Nekem egy kicsit mozarti alkat, gyermeki hittel, erős ismerettel az életről, azzal a hivatástudattal, amely a művészt és a tudóst egyként pályájához köti. A néprajztudomány hazai földön most is belőle él. Nagy vallomások születtek róla, nyíltan is, miután változott a magyar valóság. Fájdalmas volt hallani, hogy néhány éve a szegedi városvezetés – éppen Bálint Sándor jubileumán – lebontatta a szülőházát, amelyre korábban emléktábla került. Miért? Sík Sándor (az egykori szegedi professzor) mondta egyszer: „A butaság azért nem bűn, mert nem lehet megbocsátani.” Persze, a bűntelenek meg sem próbáltak bűnbánatot tartani, és a legnagyobb szögedinek ma sincs emlékháza. Szeged mostani püspökétől tudom: Sándor bácsi boldoggáavatási aktái Rómában vannak. Előbb-utóbb a szeretet diadalmaskodik, a szentek győzelme, amelynek pálmáját – meggyőződésem, ő odaát a kezébe kapta azoknak táborában, akikről Ünnepi kalendáriumában annyi lapot teleírt. Tudományos munkái a szakembereknek források, naplóvallomásai lelki olvasmányok; élete és művei elválaszthatatlanok: segítenek élni, hinni és reménykedni egy boldogabb Magyarországban.