Bábeli univerzumépítés

A klasszikus színészfilmnek mára vége: csupán Tom Cruise (Feledés, A holnap határa), illetve Angelina Jolie (Demóna) dacol még a brandek sodrásával. Előbbi két, számos műfajelődtől elcsent ötletből összerázott sci-fivel ironizál saját karrierjén, utóbbi legújabb Disney-mozija pedig érzékenyen utal főhősnőjének magánéletére az elvesztett, majd újra megtalált nőiség allegóriájával. Az efféle, felnőtteknek szóló háttérüzenet közvetítése amúgy is kiveszőben van a filmuniverzumokat építő álomgyár szándékaiból. A számtalan folytatás (sequel), előzmény (prequel), újraforgatás (remake), újrakezdés (reboot) és elágazás (spin-off) dzsungelében nagyítóval kell keresni az átélhető dilemmákkal és árnyalt jellemrajzzal rendelkező főhősöket. Van, aki csupán sodródik az eseményekkel (Transformers: A kihalás kora, Godzilla), úgysem ő a lényeg, hanem a gigantikusra hizlalt látványattrakció. Mások ugyan szembetalálkoznak néhány erkölcsi határhelyzettel, hol jobb (Amerika Kapitány: A tél katonája), hol rosszabb kivitelezésben (A csodálatos Pókember 2.). A naiv csillagos-sávos szuperhős idei kalandja mindazonáltal szokatlanul intelligens darab az egy kaptafára készülő Marvel-filmek sorában, s okosan kérdez rá a terrorizmustól való rettegésükben autokratizálódó nyugati demokráciák veszélyeire.


De hiába a mégoly nemes igyekezet: az álomgyár 2014-es látványfilmtermése jórészt színes-szagos infantilizmus (Herkules, A galaxis őrzői), s ha mélyebbre ás is szereplői lelkében, azok a változó díszletek ellenére jórészt ugyanazokkal a konfliktusokkal küzdenek. Az X-Men: Az eljövendő múlt napjai még rá is játszik az univerzumépítés alapvető ellentmondására: úgy hozza össze a régi trilógia és a reboot szereplőgárdáját, hogy egyszerűen megutaztatja őket az időben, s alternatív történelmet fabrikál. Bryan Singer színvonalas munkájában a tét a szörnyű jövő elkerülése, ám a gondosan kimunkált terv csődöt mond, hisz a fő karakterek képtelenek kivergődni régóta hurcolt dilemmáikból. Ironikus módon e nyáron csupán egy majom tanúsított számottevő jellemfejlődést: a 2011-ben újrakezdett A majmok bolygója sorozat idei folytatásában (A majmok bolygója – Forradalom) Cézár (Andy Serkis) újabb, tragikus kimenetelű leckét vesz az emberi természetből, s egyúttal fajtársai viselkedéséről is. Matt Reeves komor filmje egyszerre királydráma, posztapokaliptikus mozi, valamint szomorú és fájóan aktuális társadalomkritika a békés egymás mellett élést megölő bizalmatlanságról.

Tömegfilmben csak Christopher Nolan fogalmazott hőséről hasonló árnyaltsággal Sötét lovag-trilógiájában, ám ez szabályt erősítő kivételnek tűnik: Hollywood urai nem hallgatnak Steven Spielberg és George Lucas közelmúltbeli jóslatára, miszerint ha minden ugyanígy megy tovább, a nézők hamar ráunnak a globalizált mozimenüre, s komoly bukássorozat fenyeget. A képregényfilmes univerzumépítés egyelőre jól fizet, marad tehát a gigantomán ismétléskényszer.