„Bizonyos Jézus ügyében, aki meghalt, és Pál szerint él” (ApCsel 25,19). Szent Pál számára Jézus élő személy volt, akivel találkozott, akit korábban megsértett és üldözött, aki azonban kegyelmével megtérítette, és akiért ezentúl egész életét feláldozta. Szent Pálnak a damaszkuszi úton a feltámadt Krisztus jelent meg. Nem látomása volt, hanem valóságosan találkozott a Feltámadottal. A látomások lejátszódhatnak egy ember lelkében, ha lát valamit, és az, amit lát, rendszerint saját lelke tartalmát tükrözi. Viszont a jelenések olyan folyamatok, amelyek nem az ember lelkéből származnak, hanem ilyenkor az ember találkozik valamivel vagy valakivel. Szent Pál a feltámadt Jézus Krisztussal találkozott, ezért lehetett hiteles apostol, bár az üres sírt nem látta. Életét, gondolkodását és hitét hirtelen és teljes mértékben megváltoztatta. Erről írt a korintusiaknak szóló levelében: „Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, testestül-e, nem tudom, csak az Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember – testben-e vagy testetlenül, nem tudom, csak az Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2Kor 12,2-5). Ezek után mint megtért hívő találkozott a már meglévő egyházközségekkel, amelyek abból a hitből éltek, hogy Jézus Krisztus feltámadt, és a feltámadás hitét az apostoli igehirdetés már sokszor himnuszokba is foglalta (Filippi-levél). Szent Pál Krisztus halálát és feltámadását mint megváltó eseményt véglegesen összekapcsolta. A római híveknek ezt írta: „Hiszünk abban, aki a halottak közül feltámasztotta Urunkat, Jézust, aki vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért feltámadt” (Róm 4,25).
Néha úgy tűnik fel, hogy Pál Krisztus halálát jobban nyomatékosítja az ember megváltásával kapcsolatban (1Tessz 5,10; Gal 2,20; Róm 5,9-10), de ezt csak azért teszi, hogy hangsúlyozza az árat, amelyet ez a szenvedés követelt Krisztustól. „Nagy volt a váltságdíjatok” (1Kor 6,20). De azt is tanítja, hogy ha Jézus csak meghalt volna, akkor az emberiség megváltatlan marad. „Ha pedig Krisztus nem támad fel… még mindig bűneitekben vagytok” (1Kor 11,17). Ezzel az örömhírrel írt a korintusi híveknek (elsőként, az evangéliumoknál is korábban) Krisztus feltámadásáról.„Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé.
„Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, eltemették és harmadnap feltámadt az Írás szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is” (1Kor 15,8).
Szent Pál tehát elsorolja a feltámadt Krisztus megjelenéseit, és megnevezi a tanúkat, hozzáfűzi, hogy ezeket az eseményeket mindenki ismeri, és attól kezdve folyamatosan továbbadták. Ő maga is azt vette át, amit az első idők keresztényeitől kapott. A szavak, amelyekkel az eseményeket elmondja, már a kezdet kezdetén így rögzíttettek, és ebben a szilárd formában jutottak tovább. Ha tehát Szent Pál az első korintusi levelet körülbelül 56-ban írta Efezusban, akkor Jézus halála óta még egy emberöltő sem telt még el. A legnevezetesebb tanúkat személyesen ismerte, és hangsúlyozta, hogy sokan közülük még élnek. Amit mondott, annak olyan megbízhatónak kellett lennie, amennyire csak a történelmi eseményekről szóló tudósítások megbízhatók lehetnek. Azok az emberek igazat mondtak, mert Pascallal együtt elmondhatjuk róluk: hiszek a tanúknak, akik életüket adták tanúságukért.
Szent Pál számára Jézus halála és feltámadása a legfontosabb kérdésünkre, az élet értelmének kérdésére ad választ. Azt írta a galatáknak: „Minthogy azonban most testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett és feláldozta magát értem” (Gal 2,21). A kétkedő korintusiaknak pedig így írt: „Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Jézus Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomraméltóbbak vagyunk” (1Kor 12,22). Ugyanezen híveknek még a feltámadt test tulajdonságairól is tanított, amit a feltámadt Krisztussal való találkozás alapján tehetett meg (1Kor 15,35-49). Szent Pál számára a feltámadás eseménye volt az, amelyben a megtestesült Jézus dicsősége és az ember dicsősége felragyogott, ahol az isteni világ kibontakozott és célhoz ért, ahol Isten magát közölte, ahol Jézus saját életművét az embernek adta, és amely által az ember a Szentlélek által új teremtménnyé lett. Nem véletlen, hogy az első keresztényekről ezt mondták: „hirdetik Jézust és a feltámadást” (ApCsel 17,18).
Mit mond ma nekünk az evangélium Jézus haláláról és feltámadásáról? Naponta szinte mással sem találkozunk a médiában, mint a halállal. Közlekedési balesetek, háborús halottak, természeti csapások áldozatai, gyilkosságok mind a vezető hírekben szerepelnek. A személyes halál említése mégis a legtöbbször tabutéma a nagybetegek, de hozzátartozóik számára is. A készület a halálra és a szembenézés a földi elmúlással riogatásnak hat. A reklámok a nagybeteg társadalomban az erőtől duzzadó, sikeres embereket bálványozzák, s mindezt csak azért, mert elveszítettük az örök életbe vetett hitünket. Ez még azokra is vonatkozhat, akik magukat egy népszámlálás alkalmával a katolikus egyházhoz tartozónak vallják, és egyházi temetést kérnek, de a gyászmiséről már szívesen lemondanak. Tanulságosak a koszorúk szalagfelírásai: utolsó üdvözlet, emléke örökre szívünkben él – és nem a feltámadás reményében búcsúznak. Kiegészíti ezt az egyre sekélyesebb egyházi temetést is kísérő civil rituálé. Merjünk a hitünkről tanúságot tenni egy temetés alkalmával is! Imádsággal, énekkel a sírba eltemetett sok virág helyett, a szentmisén való részvétellel, s ha lehet, a szentségekhez (gyónás, áldozás) járulással.
Ma sokszor halljuk és tapasztaljuk, hogy elkeseredett, depressziós nép lettünk, hozzátehetjük azt is: hitevesztettek – ami az örök életet illeti. Merjünk tanúságot tenni reménységünkről életünkben, környezetünkben is, a lélek derűjével! Ahogy ezt a megboldogult II. János Pál pápa az utolsó percig tette. Kortársaink két végletben élnek: eufóriában – főleg fiatalon, a szenvedélyek rabságában, és depresszióban – idősebb korban, az élet kudarcai és szenvedés idején. A keresztény ember élete kiegyensúlyozottabb. Mi az örökkévalóság fényénél végezzük munkánkat, imádságunkat, minden dolgunkat, és így viseljük el az élet bajait. Így érthető Szent Pál apostolnak a még a földön élő kolosszei hívekhez szóló megállapítása: „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok.” Szent Pál apostol ebben is példát adott; nemcsak a nemzetek apostola volt, hanem a feltámadt Jézus Krisztusé. Nekünk is mondja, „hogy Jézus Krisztus azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadt (2Kor 6,15).
