Hunyadkürti nem ad interjút – mondván, nem akarja építeni az emlékművét –, de egy gőzölgő fekete mellett szívesen vállalta a beszélgetést a kaposvári Stühmerben. Nem szereti, ha neki kell jellemeznie egy-egy darabot, alakítást, mert azt vallja, a néző dolga, hogy megítélje a művet és a szerepben nyújtott teljesítményt. A színész feladata a szolgálat: Tháliáért, a színházért, a városért, a polgárokért. Ezért aztán egy-egy „vendég-versmondásának” sincs tiszteletdíja – rábízza a szervezőre (megnehezítvén a dolgát), hogyan mondjon köszönetet –, sőt hálás azért, ha eleget tehet a megtisztelő felkérésnek. Főleg, ha feltétlen bizalmat élvez. Szita Károlynál, Kaposvár polgármesterénél mindenképpen, hiszen vagy egy évtizede rendre felkéri, örvendeztesse meg a városnap vagy más ünnepi események közönségét egy-egy verssel. Hunyadkürti György a szerzőt és a verscímet természetesen nem közli előre; a választás jogát megtartja magának. Aztán amikor belekezd egy-egy általában kevéssé ismert, ám briliáns műbe, tekintetek százai tapadnak rá; a közönség vele együtt lélegzik s hullámzik, míg hallgatja Illyést, Vörösmartyt, Márait, Vas Istvánt, Adyt, Aranyt vagy Reményiket. Hunya – sokan nevezik így – felráz és magával ragad, miközben azon mesterkedik, hogy megpróbálja az agytól a szívig vezetni a gondolatot. Általában testes versekbe szerelmesedik bele, s nem foglalkozik azzal, ha finoman tudtára adják: „Művész úr, egy kicsit hosszú volt.” A nézőt teszteli ezzel, vajon meddig bírja, mit ért meg a sorokból, amit az ünnep után haza kellene „vinnie”, amin érdemes lenne „rágódnia”, hogy gazdagodjék általa a lélek.
Színpadi szerepformálásaiban is ilyen; mindig maradandót alkot egy-egy figura bőrébe bújva. A műfajtól s a szerep „nagyságától”, összetettségétől függetlenül. Ha Hunyadkürti megjelenik, nem lehet nem észrevenni. Mindegy, hogy Répási szabómestert játssza a Noszty fiú esetében, vagy Jacob kocsmárost a Jeppében, Zöldhajút a Kutyaszívben, Lőrinc barátot a Rómeó és Júliában, a kapucinus atyát a Vesztegzár a Grand hotelben című, fergeteges bohózatban, kormányzósági alkalmazottat a Három nővérben, Fancsali szomszédot az Úri muriban, elszegényedett földbirtokost a Ványa bácsiban vagy írót a Szigliget című „balmorálban”. A vastaps jár neki; már régóta, ám az elmúlt évadban két olyan szerepet osztottak rá, amely valóban megkoronázta a pályán töltött évtizedeit. A Hannibál tanár úr címszerepében Nyúl Bélaként szó szerint a „hátán viszi” a Móra Ferenc regényéből született, Vidovszky György rendezte darabot, amelyre szívem szerint valamennyi országgyűlési képviselőt beültetném, hiszen halhatatlan az üzenete: „Elvtársak és fajvédők cserélődnek, a butaság örök. A buták csapatba verődnek, a buták szavalnak és ordítanak, a buták trappolva menetelnek.”
Az ír szerző, Martin McDonagh Vaknyugat című komédiájában, amelyet a színház stúdiójában láthattunk, s amellyel néhány év kihagyás után ismét megjelenhetett a POSZT-on a Csiky, Hunyadkürti György Valene Connort alakítja, aki fivérével (meghívott vendégként játssza Kovács Lajos), az öngyilkosságba menekülő Welsh atyával (Rátóti Zoltán), valamint a pajkos tekintetű Kicsilánnyal (Mészáros Sára) éli mindennapjait, sárban és lelki nyomorban, hihetetlen érzelmi-értelmi „detonációk” közepette. Olyan miliőben, amelyre idehaza, akár közvetlen környezetünkben is sajnos akad példa. A rendező, Bérczes László szerint egy „árvavilág” szereplői ők, „nyelvüktől fosztott, árva véglények, meg sem született emberárnyékok lélegző halálba bukása. Fénytelen, lélektelen, önmagába rogyott emberi romhalmaz. Bűnt, értelmet nem ismerő, önmocsokban fuldokló vegetáció. Sötétség, jég, pokol.”
Először nem rá osztották Valene-t, végül megkérték: csak ő mentheti meg az előadást. Ő pedig vállalta. Elsősorban a megyeszékhely és a színház iránti hódolatból. Kevés ideje maradt a próbákra, s már a premiert is majdnem lefújták – igaz, nem miatta –, ám a bemutatóra végleg megérett benne a figura; e vehemens, öntörvényű, olykor békülésre is kész fivér szerepe. A szeretet, a gyűlölet és az erőszak harcában s a transzcendens vonzásában létezve maga sem tudja, miként képes ilyen elementáris erővel jelen lenni a színen, de tisztában van azzal: különös atmoszférát teremt játékával. Ahogy ő fogalmaz: „Kibontottam, mint egy agyontömörített fájlt.” Amikor arra utalok, talán mindez a kegyelem műve, Illyéssel válaszol: „Én most sem tudom, hogy van-e Isten. / Csak tudom, mi dolga / lenne, ha volna.”
Nemcsak Kaposváron, Pécsett is óriási ovációval fogadták remeklését, s amikor a POSZT eredményhirdetésén átvette a legjobb férfi alakítás díját, Ascher Tamás rendező mellől emelkedett fel, aki huszonöt évig volt a kaposvári színház főrendezője. Hunya így fogalmazott: „Gyanítom, hogy nekem nem egy tanítóm van itt a nézőtéren, nekik is üzenem: Az Úr találkozik az ő szolgájával, és az ő szolgája panaszkodik néki: nem találom, sehogy sem találom. Mire az ő Ura: Fiam, nem azt mondtam, találd meg, azt mondtam, keresd. Én keresem tovább…”
A POSZT-ról egyébként így summázott beszélgetésünkkor: Babits írja egy helyütt: „Valami itt kevés, többnek kellene lenni.” Én is így érzem, igaz, idézettel fejeztem ezt ki. Gondolhatnák, hogy talán nincs is önálló véleményem, mivel oly gyakran hívom segítségül az írókat, költőket, de őket már védi az eltelt idő.
Karakán kiállása, az általa vallott értékek közvetítése felkiáltójelként érzékelhető Gyermekek forradalma, Hogy ti se féljetek s a Ti kérditek? című önálló estjein is, amelyek sikere az elmúlt években további jelentős pluszt adott művészetéhez – versekkel gazdagítva-gondolkodtatva a közönséget, s azt nyomatékosítva: Hunyának is vannak félelmei, hiszen nincs gránitba vésve… A Csiky jelenére, az utóbbi évek sűrű igazgatóváltására utalva pedig megjegyzi: „Az első aranykor soha nem folyt bele a második aranykorba, az aranykor után vajúdásnak, vergődésnek, soha fel nem adásnak kell következnie.”
Kemény a szó, amikor a Kaposvárról elszerződők kerülnek szóba. „Aki elment, pecsenyét sütni ment el, karriert csinálni, nem akart itt betokosodni. Kossuth-díjas is lett szinte mindegyik… Engem is hívtak, a közelmúltban is, mégis maradtam Kaposváron. Én itt nevelődtem, nem megyek sehova. Itt szeretnék szolgálni.”
Bár nem említi meg, mégis érzem: elégedett a számára kijelölt úttal, az ars poeticaként vallott, talán a transzcendens felé (is) kacsintgató keresés lehetőségével. A színészet küzdelmeivel, az égi lajtorján való egyre feljebb és feljebb kapaszkodás derűjével és gyötrelmeivel. Mégsem elemezgeti szerepeit, s nem veregeti magát vállon. Ha így tenne, nem ő volna a Hunya.
A jövő évadban nemcsak Kaposváron tapsolhatunk neki, az Éjjeli menedékhely Színészét játssza majd Veszprémben, s a színházon kívüli jelenlétével is azt rögzíti a tudatunkba: a félműveltség nem azt jelenti, hogy birtoklom a műveltség felét; szív nélkül nem megy semmi, s az ütésre lendülő kezed legyen képes simogatni is. Meg Móra igazát a Hannibál tanár úrból: „Nem elég jó hazafinak lenni, azt mutatni is kell.”
Az őszi évadkezdésig még van idő. Családjával pihen, s készül az Ördögkatlan- fesztiválra, ahol a magyar nyelv ügyéért „evangelizál” verseivel. Augusztus 3-án Fölnevelő édesanyánk címmel Kisharsányban tart irodalmi délutánt. S hogy mit visz magával a programforgatagba a magát netanalfabétának valló színész? Azt mondta: választ a magyar költészet egéről néhány fénylő állócsillagot.
Fotó: Kovács Tibor
