Fotó: Merényi Zita
„Soha nem mérlegeltem, hogy dicséretet vagy bántást kapok-e azért, ha a lelkiismeretem szerint teszem a dolgomat. Amit megéltem, arra ösztönzött, hogy oda kell állnom a kicsik, az elesettek mellé” – vallja Beer Miklós váci megyéspüspök. A főpásztorral hetvenötödik születésnapja alkalmából beszélgettünk.
Már nagyon korán, alig kétévesen elvesztette az édesapját. Hogyan alakította át ez a tragédia az életét?
– Nem könnyű, problémamentes úton vezetett engem az Úristen, hanem – amit Ferenc pápa is fontos tapasztalatnak tart – sokszor értek meglepetések. Ma már úgy érzem, hogy ez volt az első momentum, amely a papi hivatás felé mutatott. Akkor tudunk ugyanis igazi lelkipásztorokká válni, akkor tudunk sorsközösséget vállalni a szenvedőkkel, ha a magunk bőrén tapasztaljuk meg a szükséget. Nekem pedig igen korán meg kellett élnem, hogy milyen is árvának lenni. Életem nagy fordulataiban ma már az Úristen kezét látom.
Gyermekkora egy részét Zebegényben, a nagymamájánál töltötte.
– Az ötvenes évekre rányomta a bélyegét a kommunista diktatúra. Ebben az időszakban tanultam meg, hogy hozzá kell járulnom a család létfenntartásához. Jártam fát gyűjteni az erdőbe, kecskéket legeltettem, megismerkedtem a falusi élet minden oldalával. A mai fiataloknak is el szoktam mondani, milyen fontos, hogy ne csak követelésekkel álljanak a szüleik elé, hanem ők is adjanak valamit a családi közösbe. A szemléletemet más szempontból is meghatározta ez az időszak. A Börzsöny látványa, a természet szépsége és annak szeretete itt oltódott belém egy életre.
Miért választotta a papi hivatást?
– Természetesen nagy szerepe volt ebben a családomnak, hiszen nálunk mindenki templomba járó ember volt. Az olvasmányaimat is említhetném, édesanyám Bosco Szent Jánosról vagy a szentek életéről szóló könyveket adott a kezembe. Döntő szerepük volt a választásomban azoknak a papoknak, akikkel találkoztam életemben. Elsőként Vajda József atyát említeném, akit egyébként büntetésből helyeztek Zebegénybe. E nagy tudású, aszketikus pap nevelt engem. Itt, Vácon, a gimnáziumi éveimben Pálos Frigyes atya irányította a lépteimet. Meg kell még említenem Liska Zoli bácsit, a bohém cserkészpapot is. Fontos, hogy a fiataloknak legyenek eszményképeik, válasszanak maguknak példaképet. Nekünk, felnőtteknek pedig az a feladatunk, hogy legyünk ott, ahol a fiatalok vannak, menjünk el közéjük. Én is mindig igyekeztem velük lenni a táborozásokon, a közös imádságokon, mert így lehet a legjobban hatni rájuk.
Plébánosként Márianosztrán, majd Pilismaróton működött. Az utóbbi mellett Dömös lelkipásztori feladatait is ellátta.
– A hetvenes években a márianosztrai börtön udvarán lévő templomban szolgálni nem volt problémamentes feladat. A falu lakóinak nagy része valamilyen módon kötődött a börtönhöz, ezért egyáltalán nem vagy csak nehézségek árán járhatott szentmisére. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ebben az időben korlátok között tevékenykedtem. Azt, hogy Pilismarótra és Dömösre kerültem, felszabadulásként éltem meg. Ott derűs, szabad légkör vett körül. Ez a húsz év meghatározó volt az életemben, az ott kialakított kapcsolataimat máig ápolom.
Az esztergomi szemináriumban 1979-től tanított.
– Szendi József püspök úr mondta egyszer, hogy azért jó, ha teológiát taníthatunk, mert rá vagyunk kényszerítve arra, hogy a hit dolgaival is igényesen, magas szinten foglalkozzunk. Előfordul, hogy valaki elvész a lelkipásztori feladatai között, és a szellemi oldalra nem tud elég figyelmet fordítani. Nekem filozófiát kellett tanítanom. Nem volt ez egyszerű, az első időszakban csak néhány órával jártam a hallgatók előtt.
Ma már negyven év körül vannak azok a papok, akiket tanítottam. Sokszor elmondták nekem, hogy azért szerették az óráimat, mert mindig összekötöttem a filozófiát a lelkipásztori élményeimmel.
Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke lett 2000-ben.
– Amikor 1997-ben az esztergom-belvárosi plébániára kerültem, úgy gondoltam, hogy onnan megyek majd nyugdíjba. Már az is meglepetésként ért, hogy 1999-ben az Esztergomi Hittudományi Főiskola rektorává neveztek ki. Egy filozófiaóra után jelezték nekem, hogy Karl-Josef Rauber nuncius úr szeretne beszélni velem. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem. Már tőle eljövőben gondolkodni kezdtem azon, mi is legyen a püspöki jelmondatom. Így esett a választásom Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első levelére: „Vigyázzatok, tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek.”
Tizenöt éve irányítja a Váci Egyházmegyét.
– Visszatekintve hálát adok azért, hogy belülről, nagyobb összefüggéseiben is láthattam az Egyház működését. Azt is megköszönöm a Jóistennek, hogy megélhettem az Egyház dinamikus, sokszor drámai alakulását, küzdelmét, érlelődését. A Váci Egyházmegyében ezen időszak alatt a papok létszáma a negyedével, a kispapoké a felével csökkent. Bosák Nándor püspök úrtól hallottam egyszer, hogy akolitusokat avat. Ma már nálunk is majd kétszáz akolitus van, a harminc állandó diakónusra a plébániák vezetése és a börtönmissziós munka mellett a kórházi és a karitatív tevékenység támogatásában számítok. Úgy érzem, hogy napjainkban az Egyház élete megújul, csodálatos pezsgés tapasztalható mindenütt. Szinte kézzel fogható a Szentlélek Úristen vezetése.
Nemrég volt aranymisés Turay Alfréd, Mándoki György és Kiszel Mihály atya. Mesélték, hogy abban az időben azért szentelték fel őket áprilisban, mert a paphiány miatt nem tudták kivárni a júniust. Hol vagyunk mi ettől most? Mennyivel kevesebb papunk van ma, mégis él az Egyházunk! Újra felfedezzük belső kincseinket, melyek kiemelnek bennünket a klerikális szemléletből. Élnek a családközösségeink, a lelkiségi mozgalmaink, működnek az iskoláink. Minden kórházunkban van főállású lelkigondozó, de vannak önkéntes beteglátogatóink is.
Akik ismerik, tudják Önről, hogy mindig életvidám. Miként képes ilyen derűsen élni az életét?
– Nem tudom ennek a magyarázatát; talán annak köszönhetem, hogy ilyen természettel áldott meg az Isten. Engem is mélyen megráz, ha bántás ér, de általában hamar túlteszem magam rajta. Azt szoktam mondani, hogyha jönnek is a felhők, szerdára mindig kisüt a nap. Arany János írja az Epilógusban: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, / Félreálltam, letöröltem. Hiszen az útfélen itt-ott / Egy kis virág nekem nyitott.” Valahogy én is így vagyok ezzel.
A püspöki életem nagy öröme, hogy most szolgálhatok. Örülök annak, hogy egyre több felnőttet bérmálhatok. A minap a piaristáknál bérmáltam. Jó volt látni, ahogy csillogott a fiatalok szeme. Napjainkban pedagógusok, közéleti szereplők is bátran vállalják a hitüket. Néhány hete Mándokon egy alezredes köszöntött – egy aktív katona sem szégyellte megvallani a hitét.
Ez az időszak a vértanú Egyház kora is. Most hallottam, hogy ismét kopt keresztények áldozták életüket a hitükért. Nekünk is készen kell állnunk erre. Amikor a Szentatyánál jártunk, panaszkodtunk neki, hogy Európában a katolikus hit egyre inkább háttérbe szorul. Ne csodálkozzunk – mondta Ferenc pápa –, „Ex oriente venit lux, ex occidente venit luxus.” Keletről a fény jön, Nyugatról csak a luxus, a kényelem, amely megbénít. De ajándékként is felfoghatjuk azt, hogy újra meg kell találnunk a hitünket. Jézus az élő reményre hívott meg bennünket feltámadása által, és elpusztíthatatlan örökséget készített nekünk. Mi nem a szolgaság lelkét kaptuk, hiszen Krisztus társörökösei lettünk.
Ön nyitott szívvel fordul minden életállapotú emberhez. Miért fontos, hogy odaálljunk a nehéz helyzetű embertársaink mellé?
– Soha nem mérlegeltem, hogy dicséretet vagy bántást kapok-e azért, ha a lelkiismeretem szerint teszem a dolgomat. Amit gyerekként megéltem, az is arra ösztönzött, hogy oda kell állnom a kicsik, az elesettek mellé. Az egész Pilisben csak abban a két faluban éltek cigányok, ahol én szolgáltam. Közelről láthattam az életüket, a küszködésüket. De nem csak az anyagi szegénység létezik, a lelki, pszichikai problémáktól szenvedőkkel is igyekszem foglalkozni. Azt keresem, hogy Jézus mit tenne a helyemben. Ferenc pápa a püspöki szolgálatról azt mondta, van ennek egy ünnepelt időszaka, de utána eljön majd a keresztút és a vértanúság ideje is. Jézus Krisztust is lelkesen fogadták a jeruzsálemi bevonulásánál, utána azonban megfeszítették.
Nem azt kell mondanunk, amit az emberek hallani szeretnének, hanem azt, ami ránk lett bízva. Az örök Isten előtt kell megállnunk, a pillanatnyi előnyök hamar szertefoszlanak. Böjte Csaba elmélkedéseit olvastam a minap, ő írja, hogy ne azon keseregjünk, milyen a világ, hanem tegyük meg azt, ami rajtunk áll. Ültessünk fát, locsoljuk meg a virágokat, játsszunk a gyerekekkel, viccelődjünk a szomszéddal, dicsérjük meg az asszony főztjét – a saját környezetünkben igyekezzünk felfedezni, hogy mi az Isten szándéka. Nem tudom, meddig leszek még megyéspüspök, de én mindig „ültetem a fákat”. Úgy dolgozz, mintha örökké itt lennél a földön, és úgy imádkozz, mintha a következő perced lenne az utolsó.
Ön szerint milyen lesz a jövő Egyháza?
– Hiszek abban, hogy csodálatos módon növekszik és valósul meg Isten országa. Örülök annak, hogy az ökumenében idáig eljutottunk.
A reformáció ötszázadik évfordulója döbbentett rá arra, hogy honnan hova érkeztünk. Figyelemre méltó, hogy a protestánsokkal együtt készülünk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Közösen próbáljuk megérteni Isten titkát. És ha feléjük nyitni tudtunk, miért lenne ez másként a más vallású és a nem hívő emberek esetében? Uram, tegyél engem a békéd eszközévé
– mondja Assisi Szent Ferenc. Isten ránk bízta a kiengesztelődés szolgálatát. A jövő Egyházának – ahogyan azt a II. vatikáni zsinat megfogalmazta – valóban az ősszentséggé kell válnia. A jövő Egyháza az Istennel való kapcsolat látható jele és eszköze lesz úgy – talán még jobban –, mint eddig. Ugyanakkor személyesebbé kell válnia az Egyháznak. Ahogyan Ferenc pápa mindig mondja, ki kell lépnünk a megszokottságaink fala mögül, mert az bénít. Meg kell szólítanunk a körülöttünk élő embereket. Fel kell melegítenünk a kihűlt szíveket, az emberi kapcsolatokat pedig élettel kell megtöltenünk.
Milyen személyes tervei vannak?
– Most volt az érettségi találkozóm, minden volt osztálytársam nyugdíjas már. Mondtam nekik, hogy én is várom már ezt az időszakot, hátha akkor több szabadidőm lesz. Persze mondták, hogy dehogy lesz. Szeretnék pótolni egy-két elmulasztott találkozást, elolvasni azokat a könyveket, amelyeket eddig nem tudtam. De legfőképpen készülök az Úristennel való nagy találkozásra.
