Sohasem keresett különleges témákat, szinte mindig a szűkebb környezetében találta meg képeinek tárgyát, alakjait. Ez az intim szféra teszi oly közvetlenné a ma embere számára is a századfordulón élt művész képeit, rajzait, iparművészeti tárgyait.
A Magyar Nemzeti Galéria a százötven éve született Rippl-Rónainak állít emléket azzal, hogy grafikai munkásságából mutat be válogatást. A rajzok többsége három kiváló gyűjtő szakember – Petrovics Elek, Meller Simon és Majovszky Pál ajándékaként került a galéria nyolcvanezer darabot számláló gyűjteményébe.
Rippl-Rónai életművében jelentős helyük van ritkán kiállított tus- és ceruzarajzainak, litográfiáinak, alkalmazott grafikai munkáinak. Sokoldalú, kísérletező művész volt ezen a téren is. Kereste kifejezési formáit, az impresszionizmus utáni korszak szimbolista-szecessziós festői között, a századvég nyüzsgő párizsi forgatagában. Amikor megérkezett Párizsba 1887-ben, hamar felfedezte magának a színes litográfiát, talán éppen Toulouse-Lautrec plakátjainak hatására, amelyeket sokszor láthatott az ottani utcákon.
A kiállításon bemutatott képek közül kiemelkedik a Bretagne-i népünnep (1896). Tömör, zárt formák jellemzik, kevés szín használatával éri el a kívánt hatást, a zöldek és kékek között erőteljesen érvényesülnek a krómsárga különböző árnyalatai, az egész inkább síkszerű ábrázolás, mintsem plasztikus hatású.
A lámpánál olvasó nő finom pasztellszínekkel készült, stilizált litográfia. Egyszerű, merész képkivágású, kedves, szinte már karikatúraszerű rajz, erős kontúrok jellemzik. A Revue Blanche-ban jelent meg 1894-ben.
Rippl-Rónai grafikáinak jelentős része tusrajz. A témát ezek esetében is mindig a közvetlen környezet ihlette; családtagok hallgatják a Liszt-rapszódiát, Lazarine, Rippl-Rónai felesége pedikűrözi a lábát, vagy szőnyeget sző a lakásukban. A művész ezt írja emlékezéseiben: Nagyon nagy kedvvel festem a szobáimat, az én szeretett alakjaimat: Piatsek bácsi, Lazarine, mama stb. – régi modelljeimmel. Az ilyen dolgok azért jók, mert igazak, és szeretem, hogy körülvesznek és megosztják velem a rám kimért sorsot. Látható még a kiállításon egy-két könnyedén megörökített, szinte csak úgy odavetett aktot ábrázoló nádtoll rajza. Nagyvonalú, biztos tudásról árulkodó tanulmányok ezek.
A Krisztus születése és halála című, tónusos papírra készült, akvarellel enyhén színezett vázlat az üdvtörténet legfontosabb jeleneteit dolgozza fel. Ez a rajz is – mint jó néhány a kiállításon – egy későbbi falikárpit előtanulmányaként szolgált.
Kevés olyan művész van, akit a Biblia vizuálisan is megragadható üzenetei ne ösztönöztek volna alkotásra. Életünk folyamán egyszer csak megszólít bennünket az Isten. Sokan, akik képzőművészettel is foglalkozunk, szeretnénk megalkotni saját Krisztus-képünket. Ezt tették a századforduló alkotói is. A Szentírás számunkra fontos jelenetei – amelyek megragadnak bennünket – egyszer csak papírra kívánkoznak. Fel kell tennünk magunknak a végső kérdéseket életről és halálról, és a magunk kifejezési formáiban adhatunk rájuk válaszokat. Rippl-Rónai legtöbbször nem direkt módon kezeli e témákat, hanem a maga módján – mintegy szemlélődőként – keresi a lehetséges utakat, válaszokat.
Idézzük fel Móricz Zsigmond emlékezéseit Rippl-Rónairól: Nem bírok belenyugodni, hogy ezzel elmúlt az én Riplim, hogy vége s nincs tovább, csak a teleírt apró képes papír s vászondarab, nem, én hiszem, hogy a testi, lelki érték örök s örökké él és működik, bár nem sejtem a törvényszerűségét a Kozmosz létezésében…
(A Rippl-Rónai – Művek régi gyűjtők kezéből című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában látható szeptember 23-áig.)
