Nemi létünk adott, felbonthatatlan határ. Nincs határok nélküli szabadság, emberségünk nem kísérleti terep. Mire jó a határ? Biztosítja kapcsolataink eleven kölcsönösségét, amely nélkül a viszony csak szimbiózis lenne. A másik által ismerünk önmagunkra. Egy fiú azáltal eszmél fiú mivoltára, hogy rájön: nem lány, míg a lány azáltal, hogy rájön: ő lány, és nem fiú. A nemi hovatartozásból adódik a másikhoz viszonyulás képessége. (Ahol hiányzik ez a viszonyulási pont, ott alapvető hiányt szenvedünk!) Neme folytán minden ember feltétlenül rá van utalva arra, ami nem ő: vágyom arra, aki nem vagyok, aki hasonló, de amivé magam sohasem válok. Ez a feltétlen másikra utaltság a transzendencia-élmény ősképe: az egészen másra vagyok utalva, Istenre, akire vágyom, akire hasonlítok, de akivé soha nem válok. Éppen ezért roppant érték a férfi és női lét.
– Ismertem egy katolikus asszonyt, aki hét gyermek felnevelése után, ötvenegy évesen munkanélküli lett, és semmilyen segítséget, elismerést, köszönetet nem kapott a társadalomtól anyai áldozataiért.
– Egyetértünk: igazságtalan, ha nem ismerik el az anyák teljesítményét, és felháborító, amikor sztereotip elvárásokkal traktálnak embereket. Sok az igazságtalanság ezen a téren, és kötelesek vagyunk felemelni a hangunkat, még ha paradicsomot nem is varázsolhatunk a világból. De nem attól lesz igazság, hogy a nők és a férfiak egyformák. A nők mások. Az egyforma tisztelet a döntő, ami a természetbeli különbségen túl mindenkinek kijár. Magas igény ez, mert hajlamosak vagyunk megvetni azt, amivel nem rendelkezünk.
Felmérések kimutatták, hogy minél magasabb egy ország életszínvonala, minél szabadabban választhatnak és minél kisebb anyagi nyomást éreznek a nők, annál nagyobb a különbség férfiak és nők pályaválasztásában. Bár az USA-ban például minden szakon indulhatnak, az orvosok között a nők vannak többségben, míg mérnöki pályán csak tizennyolc százalék az arányuk. Nyilván sok nőben mélyen él az anyaságra való hajlandóság és a családról való gondoskodás vágya. Szomorú, hogy ennek a pályának, amely a társadalmak jövőjére nézve lényeges, ilyen kevés a becsülete. Aki az anyaságot nem tartja egyenértékűnek a fizetett szakmákkal, az diszkriminálja a nőket.
– Ha valaki terhesnek érzi a homoszexualitását, és segítséget kér, van kihez fordulnia – hangzik az Ön üzenete. Kérdés, hogy csakugyan így van-e, és hogy egyáltalán mennyire elismert, bevett orvosi vagy terapeutai tevékenység a reparatív terápia. Hogyan áll a helyzet Európában és Magyarországon?
– Fontos, hogy senkit se hagyjanak egyedül, aki terhesnek érzi homoszexuális érzéseit. Sajnos naponta tapasztalom, hogy igenis hagyják! Sok elkeseredett ember, köztük számos nem keresztény keres fel e-mailben, miután hosszas böngészés után rábukkant a honlapunkra. Valóban túl kevesen tudnak a reorientációs terápiákról. Ez a meleglobbik kitartó tévhírkeltésének köszönhető. Azt állítják, hogy az ilyen terápiák sikertelenek, habár ennek az állításnak nincs tudományos alapja. Ellenkezőleg: világszerte sokan tanúsítják, hogy a terápia folytán homoszexuális érzéseik elmúltak, messzemenőleg csökkentek, vagy legalábbis kevésbé szenvednek tőlük. Van terapeuta, aki hajlandó segíteni, de nyilvánosan már alig meri vállalni valaki, mert egyre nagyobb a nyomás. Nemrég egy angol terapeuta munkaengedélyét faragták meg, mert egy homoszexuális érzéseit csökkenteni kívánó férfinak ajánlott ilyen terápiát. A férfi, aki melegaktivista, feljelentette a terapeutaszövetségnél, amely elutasítja a reorientációs kezelést. Mi ez, ha nem az egyén önrendelkezési jogát és a terápia szabad választását durván korlátozó diszkrimináció? Kaliforniában újabban már hormonkezelésben is részesülhetnek olyan tizenegy éves gyerekek, akik meg akarják változtatni a nemüket. Ugyanakkor egy új törvénytervezet megtiltaná a lelkigondozóknak és a terapeutáknak, hogy nem kívánt homoszexualitással küzdő tizenhét éveseket megismertessenek a létező terápialehetőségekkel. Milyen diktatúra felé sodródunk?
– Mi a teendő, ha a terápia nem hatásos? Hogyan kell ezt a helyzetet feldolgozni a pácienssel? Milyen ajánlásokkal helyes útjára bocsátani?
– Nem garantált, hogy a kliens eléri a terápiás célt. A lehetőségeket minden esetben külön kell tárgyalni, nincs sablonos megoldás. De lehet terápiás cél az is, hogy amennyiben a kliens nem tapasztal érzelmi változást, képes legyen a homoszexuális viselkedés elhagyására és a szexuális absztinenciára.
– Mi a helyzet azokkal, akik nem tartják magukat betegnek, homoszexualitásukat nem kezelik pszichés zavarként? Ha ők adottságként, identitásként élik meg állapotukat, hogyan helyes viszonyulnia hozzájuk és helyzetükhöz egy keresztény embernek?
– A keresztény magatartás mércéje a bibliai alapú szexuálerkölcs. A Krisztuskövető ember nemi élete azáltal teljesedik ki, hogy hűséges házasságban él, vagy szexuális önmegtartóztatást gyakorol. Antropológusok is rámutattak a nemi erkölcs meghatározó szerepére egy-egy kultúra fejlődésében: igenis lényeges, az össztársadalmat stabilizáló elem a kijelölt mércéhez való ragaszkodás. Igenis számít, hogyan élünk!
Az egyház kettős felelősséget hordoz. Egyrészt biblikus orientációval szolgál, másrészt bátorítania, gyámolítania kell az embereket, hogy képesek legyenek a megfelelő életvitel vállalására. Támogassuk egymást, hiszen mint egyház az elesettek, bűnösök közössége vagyunk! Együtt járunk a megszentelődés útján, és napról napra újra Isten igéjéhez igazítjuk cselekedeteinket. Egymásra vagyunk utalva. Aki a homoszexuális viselkedést isteni ajándéknak nevezi, az az igével kerül szembe, mert nem az isteni rendelést, hanem a bűnös ember elesett természetét emeli erkölcsi mércévé.
– Élő probléma, hogy az egyházi közösségek alig-alig tudnak viszonyulni a homoszexualitáshoz. Az érintettek rejtőzködnek, mivel tudják, hogy nem számíthatnak megértésre, empátiára – megbotránkozásra annál inkább. Ezáltal szinte kizárják őket a közösségből, ami a legkevésbé sem testvéri magatartás. Mit tehet, aki mégis segítene, mi lenne a lelkészek részéről üdvös, irgalmas, evangéliumi hozzáállás?
– Az egyház feladata az, hogy az ember teremtési rendeltetését és az attól eltérő jelenségek természetét, mint a homoszexualitást, szeretettel és együttérzéssel tárja fel. Amennyiben mindannyian hajlandók vagyunk elfogadni és akár egy életen keresztül is hordozni, kísérni az érintetteket, és ha ezt imádkozva és alázattal tesszük, tudván, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, akkor ők is bátrabban megnyílnak.
Teremtési rendeltetése folytán minden ember a másik nemre irányul. Erről tanúskodik a testünk. Közöljük tehát az érintettel: „Nem vagy »homoszexuális«. A melegidentitás nem adottság, nem is a természeted – ez ideológia. Mint minden ember, heteroszexuális vagy, viszont homoszexuális problémád van. Mások mással küzdenek – esetleg pornófüggőséggel vagy alkoholizmussal.” Lényeges, hogy az illető valós képet alkothasson magáról. Vegyük le a különlegesség piedesztájáról a homoszexualitás kérdését! Az is csak egy a többi probléma közül.
Fontos, hogy egyre jobban megértsük a homoszexuális emberek helyzetét, és tájékozódjunk az ezen a téren folytatott kutatásokról, mert jelenleg vészesen hiányosak a közvélemény ismeretei. A német szexológusprofesszor és melegaktivista Martin Dannecker például kijelentette, hogy „a homoszexualitás biológiai meghatározására irányuló összes kísérlet egyértelműen csődött vallott”. Az összes komoly tanulmány azt a felismerést támasztja alá, hogy a homoszexuális érzület kialakulása mély, főleg gyermekkori érzelmi sérülésekben gyökerezik, gyakran az azonos nemű szülőhöz való kapcsolódás terén vagy azonos nemű egykorúaktól elszenvedett lelki sérelmek, kisebbrendűségi érzések által. Szerepet játszhat szexuális abúzus is. Sokszor ilyen gyermekkori traumák kapcsán alakul ki a homoszexuális érzület, amely végső soron a nemi identitás alapvető elbizonytalanodásának jele. Akkor járhat sikerrel egy homoszexuális érzéseket csökkentő terápia, ha a kliens mindezt figyelembe veszi, és konstruktív módon szembesül élete sebeivel. Ha a társadalom „coming outtal” kecsegtet, és adottságként hirdeti a meleg- vagy leszbikusidentitást, megfosztja az érintetteket a szembesülés és a változás lehetőségétől.
– Hogyan tekint a reparatív terápia emblematikus alakja, Robert Spitzer bocsánatkérésére, amelynek híre a közelmúltban vált nyilvánossá?
– Robert Spitzer 2003-ban közölte a kétszáz volt homoszexuális személlyel folytatott interjút összegező tanulmányát. A felmérés, mint a pszichológiai felmérések nagy része, a résztvevők beszámolóján alapszik. Sokan tapasztaltak változást nemi irányultságukban: a megkérdezett férfiak hatvanhat százaléka, a nők negyvennégy százaléka ekkor már heteroszexuálisan viselkedett (házasságban élt). A felmérés egyébként nem válaszol a kérdésre, hogy milyen gyakori a változás heteroszexuális irányba, viszont bemutatja, hogy lehetséges. A résztvevőket részletesen interjúvolták szexuális fantáziáikról, vágyaikról és álmaikról. Az adatokat tudományos standard szerint gyűjtötték és értékelték ki.
Spitzer mostani kérését, hogy a tanulmányt közlő tudományos folyóirat „vonja vissza” a tanulmányt, a szerkesztőség megtagadta. Spitzer azzal indokolta kérését, hogy úgy hiszi, az interjúvoltak hazudtak. Nem tudni, honnan veszi ezt kilenc év után. Elképzelhető, hogy a magas korú, Parkinson-kóros kutatóra hatott a melegmozgalom kitartó nyomása. 1973 után Spitzert, akinek fontos szerepe volt a homoszexualitás pszichés betegségek listájáról való törlésében, még hősként ünnepelték. A 2003-as tanulmány miatt azonban gyűlöletáradat zúdult rá, szabályosan üldözték. Személyesen jól ismerek legalább egy férfit, aki részt vett a 2003-as felmérésben, és tudom, hogy valóban tapasztalt változást. Ha egyvalaki képes volt megváltozni, miért ne változhatna más is?
Fotó: Kissimon István
Köszönjük Sípos Írisznek, a Deutsches Institut für Jugend und Gesellschaft munkatársának, hogy az interjú elkészítését tolmácsként és fordítóként segítette.
