– Negyvenöt éve él Levente Péterrel, a nemzet Móka Mikijével, aki evangélikus, Ön viszont katolikus. Az ökumenikus házasság miként színesíti életszövetségüket?
– Péter huszonhárom volt, én hárommal fiatalabb, amikor megismerkedtünk. Mindketten a nagy keresgélés korszakát éltük. Én – pécsi főiskolásként – már-már megrémültem, hogy nem találok társat, amikor egy evangélikus fiút állított elém az Isten. Így, utólag azt mondhatom: bizonyára egyszerűbb az élet, ha azonos vallású felek találkoznak. Mégis, az életem hihetetlenül sokat gazdagodott az evangélikus testvérek elfogadó szeretete által. Szabadon imádkozni is tőlük tanultam. Kezdetben kemény „hitvitáink” voltak Péterrel. Hogy csak két ütközőpontot említsek: a Mária-tisztelet eltérő megítélése, illetve a papi cölibátus kérdése. Jó párszor megbántottuk egymást, míg rá nem jöttünk: egyikünknek sem az a dolga, hogy meggyőzze a másikat. Kerestük a közös pontokat, amelyek összetarthatnak bennünket, ezért tanulmányozni kezdtük egymás felekezeti életét s vallási tanait. Egyik keresztfiunkkal, majd Dorka lányunkkal kétszer is végigjártam az evangélikus hittant, ismerkedtem a lutheri tanokkal. Péter pedig hajlandó volt velem tartani több lélekmegújító, katolikus szervezésű lelkigyakorlatra. Böjte Csaba máriabesnyői lelkigyakorlatán választ kapott a máriás lelkülettel kapcsolatos dilemmáira, a Dél-Afrikából érkező jezsuita Bill atya pedig Dobogókőn oszlatta el a papi cölibátus okozta kételyeit. Kölcsönösen ismerkedtünk tehát a két felekezet hittitkaival. Annak idején a budapesti Deák téri evangélikus gyülekezet testvéri szeretettel fogadott engem. Tizennyolc éven át katolikusként jártam hozzájuk is istentiszteletre. Akkor vidékre költöztünk, de ma is családtagjaimként gondolok rájuk. Érdekes, hogy önálló előadóként Pétert többször hívják a katolikusok, míg engem inkább az evangélikusok, kettőnket együtt pedig leggyakrabban a kedves reformátusok. Igaz ránk is: senki sem lehet próféta a saját hazájában, de örülünk minden felkérésnek.
– Ez kegyelem, mint ahogy az is, hogy képesek a ragyogásra. Akár gyermek, akár felnőtt közönség előtt lépnek színpadra…
– A legjobb szövetséges maga az Úr, aki azonban nem babusgat, bennünket is kemény próbák elé állított. Első, egy orvosi műhiba következtében még születése napján meghalt kisfiunk, Domonkos után tíz évre született Dorka lányunk, kívül-belül szép ember, aki éppen harmadik gyermekét várja. Dorka után érkezett Marcika, aki félévesen nem élte túl a fertőző agyvelőgyulladást… Próbatételek, megrázkódtatások közepette csak akkor dolgozhatja fel az ember a tragédiát, ha a lehető legszorosabbra fűzzük a szövetséget. Persze ez a szövetség nem ment egyik napról a másikra. Nehéz harcok, vívódások vezettek a megbékéléshez – a felnőttként való megtéréshez. A halált, a gyászt, a nagy sikereket és nagy bukásokat, egyáltalán: az életet hit nélkül hogyan is lehetne békében végigélni? Hogyan is tudnánk megőrizni a derűt, és keresni a boldog pillanatokat minden körülmények között? Annyi a megkeseredett, kiüresedett ember! Hálás vagyok, hogy mi örülni tudunk a napi gondok között megbújó humornak. Felnőttoktatásainkon Péter szereti elsütni, amit házasságunkkal kapcsolatban mondtam neki: „Az utóbbi tizenöt év miatt megérte az első harminc!” Nem ájtatos kapcsolat a mienk, napi csatározások folynak benne, örömök és kudarcok jellemzik, de a közös ima, a hűséges szerelem, az Atya és a család szeretete mégiscsak összetartja.
– Igaz, sokat tesznek is ezért. Mint ahogy az evangelizálás is mindennapi elemükké lett egy meglehetősen ateista világban. Hogy lehetett a rendszerváltás előtti időszakban Isten örömhírét hirdetni a rádión vagy a televízión keresztül? Nyilván csak virágnyelven, hiszen a szerkesztőségekben mindenki könnyen gyanússá válhatott volna…
– Keresztes Ilona rádiós szerkesztő újságolta megismerkedésünkkor nagy örömmel, hogy a nyolcvanas években négy fiának olvasta folyamatosan a meséimet, s egyszer csak tudatosult benne, hogy hiszen ezek keresztény mesék! Szándékom az első pillanattól kezdve tiszteletben tartatott. A rádiónak, televíziónak is írtam, de természetesen nem fogalmaztam direktben, hiszen minden konkrét didaktikus hatás elrontja a mesét. A közvetlen keresztény tanítás hittanórára való. A művészetben az iránymutatás, a szemlélet a meghatározó; akinek van füle, hallja meg. Az utóbbi húsz évben, elsősorban felnőttképzésben, ki lehet mondani, és ki is kell mondanom, amit gondolok. Az örömhírt is! Péterrel való országjáró találkozásaink során végre szabadnak érzem magam, hogy őszintén beszélhetek, persze tapintattal, hogy senkit meg ne bántsak, meg ne botránkoztassak. A közelmúltban egy hajdani szocialista városban jártam a helyi hölgyklub vendégeként, s arra kértek, beszéljek másfél órán keresztül arról, amiről szeretnék. A hallgatóság soraiban egykori szocialista vezetők is ültek. Mégis, a több tucat nézőt megérintették elmondott imáim, s a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatában megjelent beszélgetőkönyvem idézetei. Hogy ezt honnan tudom? Tükröződött a tekintetekben, és beszédesek voltak a legördülő, szép, nagy könnycseppek is.
– Egy időben gyermekkorom lapját, a Dörmögő Dömötört is szerkesztette. Nem volt kis merészség…
– 1985-ben az Úttörőszövetség országos kulturális vezetője felkért, hogy vállaljam el a főszerkesztői posztot. Azt hittem, viccel, ezért csak mosolyogtam az ajánlatán. Amikor a hivatalos felkérést is megkaptam, megértettem, hogy komolyan beszél. A szemébe néztem, és azt mondtam: „De hát Gyuri, én templomba járok!” Azt válaszolta: „Az nem baj.” Nem azt mondta: „Azt mi már régen tudjuk!”, hanem, hogy az nem baj. Alighanem az országos statisztikához szükség volt egy párton kívüli, templomba járó főszerkesztőre. 1990-ig voltam ott. Akkor, a rendszerváltás előtti pillanatokban, a sajtó felosztásának felfordulásában az Ifjúsági Lapkiadó igazgatója elbocsátott. Rövid időre mégis sikerült megújítanom, színvonalában megemelnem a lapot, s a Dörmögő Dömötör volt az első fórum Magyarországon, amelyben akkoriban bibliai történetek is megjelentek Lázár Ervin átdolgozásában.
– A mai gyerekek s a kamaszok általában nem ilyen jellegű ifjúsági lapokat vagy épp irodalmi folyóiratokat olvasnak, és a felgyorsult technikai fejlődés következtében nagy részük könyvet is csak elvétve vesz a kezébe. Háromévesen már nyomkodják az iPadet, némelyiknek több mobilja is van, s ne is soroljuk, hol szörföznek a világhálón.
– Nem a technika a hibás, hanem mi, felnőttek, akik nem megfelelően alkalmazzuk. Értetlenül figyelem, hogy unokáim korú, hat év alatti gyerekekkel 3D-s mozikba járnak a szüleik. Ez olyan, mintha egyszerre hat lépcsőt kellene fellépni egy gyereknek. A közbeeső lépcsőfokok – a rikítás helyett a pasztelltónusok; az üvöltés helyett a piano és a csönd; a rohanás helyett a szívdobogás ritmusa – kimaradnak. Nem csoda, hogy a mai kisgyerekek egy része képtelen három-négy percnél tovább figyelni a kép nélkül elmondott, belső látást igénylő mesére, ami pedig életkoruk lényege, gyógyító ereje, varázseszköze lenne. Nem akarjuk mi felvenni a versenyt senkivel. Úgy lenne kerek és szép a világ, ha sokféle hatás tükröződne benne. Ha az iPad és a zsírkrétás firka, a gyerekrevü és a csöndes mese megférne egymás mellett. De a felnőtt sem gyilkolhatná egymást sem a parlamentben, sem a világ előtt! Meg kell próbálnunk nagyobb megértéssel, nagylelkűbben közeledni egymás felé. Péter és én, történjék bármi, mondjuk a magunkét. Akár millióknak a tévében, rádióban, akár csak pár száz embernek Kaposvár főterén – ahová a közelmúltban a Szent Imre-plébánia felkérésére érkeztünk –, akár egy harmincfős hallgatóságnak valamelyik vidéki tékában.
– Mi a sikerük titka?
– Nemcsak az a fontos, hogy mit mond az ember, hanem az is, hogy aki mondja-tanítja, az hiteles személyiség legyen. Nekünk nincs másunk, mint a hitelünk, az viszont működik: naponta erőt ad embereknek. Péter magatartáskultúrájával és játékával bűvöl, én gondolataimmal, meséimmel és a szívemmel.
– A szülők is élménnyel térnek haza előadásaikról, s bizony apát, anyát is tanítani kellene a szépre, a jóra, az igazra, az értékre.
– Nem tudok fontosabb, kötelezőbb, nemzetmentőbb feladatot a közszolgálati televízió számára: segíteni a mai szülőknek, hogy családi életük örömtelibb, sikeresebb lehessen, s hogy gyermekeik ne csak szellemileg és testileg, de lelkileg is egészségesebben növekedhessenek! Az m2 gyerekcsatorna indulásakor megkeresett és műsortervet kért tőlünk a szerkesztőség. Komolyan vettük a feladatot, neves művészekből és tudományos szakemberekből álló lelkes alkotói csapatot verbuváltunk, s kidolgoztunk mind egy gyerekműsor- sorozatra, mind egy felnőttképzésre vonatkozó elképzelést. Még csak válaszra sem méltattak. Nem szegte kedvünket az illetlenség. Járjuk tovább az országot Minek a házasság? Minek a család? Minek a nemzet? című, felnőtteket megszólító, interaktív programunkkal. Egyházi és társadalmi felkérésekkel, már 2014-es előjegyzésekkel is telik a noteszunk…
– Hogy várja az ünnepet? Jut-e idő a rendszeresen kinyíló szekrény rendbetételéhez, ahogy egyik imájában fogalmazott?
– Törekszem rá, jóllehet, éppen ma beszéltem meg egy adventi lábműtétet, amit tovább már nem odázhatok. A napi események iramában valóban ajándékként szeretném megélni a gyógyulásra szánt időt. Elgondolkodhatom karácsony adományán. 2013 évvel ezelőtt a gyermekséget, a tisztaságot, a szabadságot kaptuk ajándékba. Mi pedig azóta is önnön érdekeinktől vezérelve, kíméletlenül lökdösődve, különféle szenvedélyeink rabságában élünk, nyugtalanok az álmaink, gyermekeink apa nélkül, anya nélkül nevelődnek, háborúkat indítunk egymás ellen, aztán sírunk és az eget átkozzuk, miért is engedi a pusztítást. Gondolkodhatom azon, hogy gyermekinek, tisztának, szabadnak lenni talán nem is lesajnálni való naivitás, hanem a legnehezebb feladat a világon… A kényszerű pihenő sorsfordító gondolatokat is hozhat. Olyanokat, amelyek megtisztítanak és előbbre visznek. Hálás vagyok, hogy Szabó Zoltán, a héregi templom plébánosa lassan húsz éve lehetővé teszi, hogy az áldozás utáni csöndben megosszam imáimat a jelenlévőkkel. Az imádság annak felfedezése, megengedése, hogy tudomásul vegyem: az Úr itt van mellettem. Engem néz, engem szólít, s ha én szólok hozzá, akkor válaszol. Látja sóhajtásomat, hallja nyöszörgésemet, és örömöm is benne sokszorozódik.
Fotó: Udvardy Márton
