A liturgia kiemelt pillanataiban állunk. „Áldjátok az Urat, szolgái mindnyájan, kik éjszaka az Úr házában álltok” – buzdít bennünket a zsoltáros. A két lábon állás és járás elválaszthatatlan emberi méltóságunktól: két lábbal a földön állunk, de egész testünk, egyenes gerincünk az ég felé mutat. A földből vétetünk, a földön járva, arra támaszkodva állunk meg Istenünk előtt, akihez tartozunk, aki felé törekszünk. Emberségünk sár és lélek keveréke, ahogyan a Teremtés könyvének második fejezete is beszél erről. Talpainkkal a talajra nehezedve, érezve a föld támaszát és észlelve környezetünket hálásan ismerjük fel eredetünket, egységünket az elemekkel és az egész teremtett világgal, és ismerjük fel testünkben Isten alkotó akaratát.
Az egyenesen álló ember tudja, honnan jön és merre tart. Kapcsolatunk a földdel (humus) alázatunk (humilitas) záloga. Mégis tudjuk, ismerjük keresztény méltóságunkat: Istent Atyánknak hívhatjuk, mert Krisztus, urunk és testvérünk erre a szabadságra tanított, hívott és váltott meg bennünket.
