Akkor sem nagyon beszélt velünk, de kis ideig ültünk mellette, hogy együtt nézzük a kis gyertya fényét. Megittunk egy teát, aztán azt kérte, énekeljünk. – Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, a Hajléktalanokért Közalapítvány vezetője vall a hétköznapi és az ünnepi szeretet útkereséséről.
Régóta foglalkoztat az ünnep egyensúlya. A karácsonyé is. E szenteste csodálatos alkotóeleme az éneklés családi körben, a vacsora, a friss kalács illata vagy épp az éjféli mise. S mindezek kontrasztjával szembesülünk, amikor elolvassuk Jézus születésének történetét. Betlehembe érkezik József a várandós Máriával. De nem jut nekik hely a szálláson, ott kell hagyniuk a népszámlálás miatt emberekkel túlzsúfolt várost. Vagy inkább azok hagyják magukra őket. A gyermek olyanok közt látja meg a napvilágot, akiket szintén kivetett magából a közösség: a pásztorok Jézus korában azokhoz a „kicsinyekhez” tartoztak, akik nem ismerték és így nem is gyakorolták a törvényt; a választott nép szemében ezért aztán hasonlók voltak a tolvajokhoz és a gyilkosokhoz. Ebben a környezetben kezd beteljesedni az üdvtörténet – s nem nehéz észrevennünk, hogy e színtér és mai ünnepeink világa közt óriási feszültség lüktet.
Arról a kegyelemről és ajándékról, amelyet a családban élő ember kap, akit szeretnek, akinek hite lehet, akit körülvesznek a hozzá tartozók, vakmerőség azt vélni, hogy csak a miénk, végleg megszereztük magunknak. Én nagyon nehezen találom meg az ünnep egyensúlyát. Kezdetben hajléktalanok közt töltöttem a karácsonyt, ma már inkább a családom körében. Csodálatos otthon ünnepelni. Ugyanakkor, ha lehet, még mélyebb és transzcendensebb élmény a pásztorok közt, a Megváltóval. Megtisztító erejű találkozások történnek ilyenkor. Persze nem biztos, hogy mindenkinek az utcákat kell járnia szenteste. Talán ki sem kell menni a házból: a közvetlen közelünkben is nagyon sokan élnek magányosan és szegényen. Nem is arra gondolok, hogy a karácsony néhány napján vagy akár már adventben kezdjük el keresni ezt az egyensúlyt – bár ez sem volna hiábavaló. Nagy ünnepeink a csúcspontjai egyébként állandó értékeinknek, amelyeknek át kellene szőniük az életünket. Karácsony arra is alkalom, hogy tisztázódjék: hol érhető tetten a mindennapjainkban Jézus evangéliumi megjelenése, az ő örömhíre, s hogy a saját közösségeinkben zajló ünneplés, vagy az ebből kimaradók felé fordulás mindenféle dilemmája nem ellenkezik-e valamiképp az üzenettel.
Számomra nagyon nehéz együtt imádkozni a szegényekkel, mert más körülmények között élek, mint ők. Jézusnak viszont ugyanúgy nem volt „fészke” vagy „odúja”, mint ezeknek az embereknek. Amikor ott vagy velük karácsonyeste, hihetetlen igényként jelenik meg bennük, hogy olvassuk fel az evangéliumi történetet. Ilyenkor kiderül, egy kicsit valamennyien tudnak imádkozni, van valamilyen emlékük a karácsonyról, akár egy-egy ének, s így olykor nagyon szép liturgia bontakozhat ki a hideg téli utcán. Ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az evangélium tanúsága szerint kik ismerték fel a kisdedben a Megváltót, s kik térdeltek le előtte. Nem tudunk arról, hogy megtértek vagy tisztává, méltóvá lettek volna. Egyszerűen csak felismerték őt. Meg kellene szabadulnunk egy régi kísértésünktől, amely ma is könnyen a választottak közelébe férkőzik: érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy nem feltétlenül értünk már révbe pusztán attól, hogy az egyházhoz tartozunk. A karácsony arra is felhívja a figyelmünket, hogy el lehet véteni az utat, s talán nem halljuk meg a kopogtatást. Nagy szükségünk van arra, hogy a lelkünk mélyére engedjük a koszos, büdös, visszataszító koldus Lázárt, a kétfelé választott nyájat, a megszülető Jézust vagy épp az időben érkező napkeleti bölcseket. Az egyensúlykeresésnek központi életkérdésünkké kellene válnia. Karácsonykor újra meg újra meghallgatjuk: a magukat „rendben lévőnek” gondoló emberek körében jelenik meg Jézus, de ők nem ismerik fel. Izajás próféta már jó előre megírta: „Az ökör megismeri gazdáját és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni!” (1,3). Hát erre figyelmeztet minket e két jószág a kisded mellett. Nagy esélyünk – kinek-kinek személyesen és az egész egyháznak is – annak gyakorlása, hogy az ünnepek fénypontjaival jelzett hétköznapjaink során is bármikor készek legyünk a felismerésre.
