Valcer Bécs és Budapest között

Arra azonban már senki sem gondol, hogyan fogadta a közönség, amikor Johann Strauss először vezényelte egyik legszebb keringőjét az Indigo és a 40 rabló című sikeres operettjéből. A Die Presse korabeli hírei szerint „a nagyérdemű hangos üdvrivallgásban tört ki, a páholyok vendégserege hullámzó óceánra emlékeztető ringó táncritmusba kezdett”. Azt meg már senki sem hinné ma, hogy a XVIII. század elején, amikor a bajor- osztrák térségben a keringő bevonult a történelembe, a gyors fordulatokat, a merész átkarolásokat az „ördög találmányának, erkölcstelen cselekedetnek tartották, amely betegséget és halált, de legalábbis házasságon kívüli gyermekszületéseket eredményez”. Pedig mily szép is tud lenni a valcer!

A Strauss-család történetének kutatásai azt bizonyítják, hogy az egyik dédapa 1720-ban Budán született, és Johann Michael Straussnak hívták. Később Bécsbe települt, és ott is hunyt el 1800-ban. Unokája, Johann születését 1804-ben már nem érhette meg. A zeneköltő és muzsikusdinasztia megalapítójaként így idősebb Johann Strauss vonult be a zenetörténetbe, aki 1849-ig élt. Művei, illetve három fiának (az ifjabb Johann, Josef és Eduard) kompozíciói hatalmas sikerektől kísérve járták be a világot Pauline Metternich híres párizsi báljaitól az Újvilágig és az úgynevezett „bécsi zene”képviselőivé lettek. Amikor 1815-ben az Osztrák-Magyar Monarchia – a Bécsi Kongresszus után, amelyen a napóleoni háborúkat követő Európa új rendjét megteremtették – Közép-Európa vezető hatalma lett, Johann Strauss még gyermek volt. Eduard Strauss (1835- 1916) halálának évében pedig már javában dúlt az első világháború, és a Monarchia közeli összeomlása már a sejthető volt. A két esemény közötti időszakban élte igazi fénykorát a Habsburg Birodalom. A Strauss-dinasztia muzsikája ennek a dicsfénytől övezett időszaknak a „terméke” és zenei megfogalmazása, egy olyan kor szimbóluma, amely – bár nem volt gondoktól és problémáktól mentes – a lakosság életörömétől pezsgett.

Bár a Monarchia központja Bécs volt, Buda és Pest – 1873-tól egyesített fővárosként – jelentőségében cseppet sem maradt el mögötte. Kulturális és társadalmi életét illetően talán még jelentősebb is volt. A bécsi keringő éppúgy fémjelezte Pest-Budát is, mint a nagy történelmi családok neve – Pálffyak, Széchenyiek, Esterházyak vagy Erdödyek – Bécset, kiknek palotái nélkül az osztrák főváros egyszerűen elképzelhetetlen. A bécsiek keringőjük interpretációját mégis kizárólagos jogként tartják fenn maguknak. Az az érzés, az a ritmus, amely a papírra vetett hangjegyek mögött rejtőzik, a bécsiek vérében van, egyszerűen velük született, nemzedékről nemzedékre.

A zene megszólaltatásában érződik valami leheletfinom különbség a két főváros zenekarai között ma is, annak ellenére, hogy a budapestiek ugyanúgy értik és szeretik a bécsi keringőt. A Straussok szerették Magyarországot és Budapestet. Idősebb Johann Strauss első „külföldi útja” Budapestre vezetett. Ebből az alkalomból komponálta meg Erinnerungen an Pesth (Emlékezés Pestre) című művét. Ifjabb Johann Strauss (1825-1899) A cigánybáró című operettjének történetéhez pedig nem kisebb író, mint Jókai Mór Saffi című elbeszélése adta az „alapanyagot”. Az Éljen a magyar! (Es lebe der Ungar) gyorspolka az új Pester Redoute, azaz a Vigadó megnyitása alkalmából született, s ezt a művét Strauss a „nemes magyar nemzetnek” ajánlotta. Ugyancsak erre az alkalomra szerezte Josef Strauss (1827-1870) az Andrássy-Marsch zenéjét. A Straussok zeneműgyűjteményében lapozgatva még a következő magyar vonatkozású címek találhatók: Pesther Csárdás, Tschikosch-Quadrille, Ungarischer Krönungsmarsch, Gruss aus Budapest, valamint a Denevér híres csárdása. És azt se felejtsük el, milyen nagy örömére szolgált a keringőkirálynak, amikor a pesti kritika „Strauss János” néven tette fejére a babérkoszorút.