Az új evangelizáció útjai

Mert mi is a plébánia? Hivatásában megegyezik az egyetemes egyházzal, mikrokozmoszában az egyetemest tükrözi és vele azonos természetű. A II. vatikáni zsinat tanítása szerint „az egyház Krisztusban jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének”. Tanítványok közössége, amely az Úr Jézus körül gyülekezik, és minden embert meghív az Istennel való találkozásra. „Az egyházi közösség közvetlenül és láthatóan a plébániában jelenik meg. Bizonyos értelemben maga az egyház” – olvassuk a Christifideles laici enciklika 26. pontjában. Ha az egyetemes egyházról elmondhatjuk VI. Pál pápával, hogy az evangelizálás az egyház sajátos kegyelme és hivatása, legmélyebb identitása, és hogy az egyház az evangelizációért létezik – akkor ugyanezt el kell mondanunk a plébániáról is: Az evangelizálás a plébánia sajátos kegyelme és hivatása, a plébánia az evangelizációért létezik!
A plébánia hivatása tehát a misszió, s erre azért képes, mert természetfeletti valóságra épül, mint Krisztusban gyökerező eucharisztikus közösség. „Az Eucharisztiában lelhető föl az élő gyökér, amely a plébániát táplálja, nemkülönben a szentségi kötelék, amely révén az egyetemes egyházzal a teljes közösség létrejön (…) A plébános itt az egyházmegye püspökét helyettesíti, és az ő személye az egység hierarchikus köteléke az egész helyi egyházzal” (CL 26). Mindez egyedülálló hitelességgel ruházza fel – a külvilág előtt is – a plébániát, amely az egyetemes egyház helyi közösségeként teljes apostoli felhatalmazással végzi az igehirdetés, az eucharisztikus ünneplés és a krisztusi közösség felépítésének szolgálatát.


Missziós szempontból felbecsülhetetlen értékű a plébánia lakókörnyezetbe való beágyazottsága és jelszerűsége. A helyi közösség szerepe közvetlen környezete evangelizációjában semmivel nem pótolható! „A plébánia az emberek otthonai között jelen lévő egyház, életével és működésével mélyen belegyökerezik az emberi társadalomba, és bensőségesen részese a társadalom vágyainak, drámáinak” (CL 27). Az evangelizáció leghatékonyabb formája a személyes kapcsolatokon alapuló tanúságtétel, amely a mindennapi élet szituációiban hangzik el, például óvodai, iskolai találkozások során, szomszédainkkal beszélgetve, a legváltozatosabb körülmények között. A folytatás legtermészetesebb és legegyszerűbb módja a helyi plébánia valamely programjára, csoportjába való meghívás. Milyen jó, hogy nem kell sokat magyarázni, merre a van a katolikus templom!

 

A Jézus Krisztus körül gyülekező tanítványi közösség élete ugyanakkor annyira elüt az őt körülvevő világtól, hogy már emiatt is jelszerű hivatást tölt be. Életünk középpontjában Isten imádása és az élet szolgálata áll, óvjuk hitünket, családunkat, gyermekeinket. Közösségünk az a hely, ahol maga Isten van jelen a szeretet által. A plébánia alapvető hivatása, hogy Istenre mutató – tehát missziós – jel legyen: „Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanak, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,14–16)

A környék missziójának bázisa, lelki-szellemi hátországa csak a helyi közösség lehet – akár az ősegyház korában. Az Úr szavának befogadó és hordozó közössége, a hit és a megtérés szertesugárzó középpontja. Milyen büszkén ír erről Szent Pál apostol, az általa alapított tesszaloniki közösség szolgálatát summázva: „Tőletek kiindulva terjedt el az Úr szava, s nem is csupán Macedóniában és Achájában; Istenbe vetett hitetek mindenütt ismeretes lett…” Adja meg a mindenható Isten a mi plébániánknak is ezt a szellemi termékenységet!