1971-től már csak egy, a szeptember 24-én száz éve született főpap, akit XXIII. János pápa – nem törődve a kommunista Magyarország törvényével, mely szerint a szentszéknek előre egyeztetnie kellene a kommunista állammal egy püspök kinevezéséről – 1959-ben címzetes püspökké és pécsi apostoli kormányzóvá nevezett ki. A Kádár-kormány nem engedélyezte, hogy Belon Gellért elfoglalhassa székét.
Ez időben baja-belvárosi plébános volt, ekkor találkoztam vele először nagybátyám, Jávor Ferenc 1960 nyarán tartott ezüstmiséjén. Negyvenhat éves korában, 1957-ben került Belon Gellért Bajára, már teljesen felkészülve, elmélyült tudás birtokában. Mindszenty ekkor már az amerikai követségen élt menedékjoggal. A hazai egyházat egyre jobban gúzsba kötötte az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül kormányzó kommunista párt, a békepapok ötödik hadoszlopként zilálták szét az egyházat. Olyan sziklakemény ember kellett (volna) püspöknek, mint amilyen Belon Gellért volt. Püspöki kinevezése után havonta idézték be a rendőrségre, zaklatták, és egy hét haladékot adva áthelyeztették Miskére, egy Kalocsa környéki kis faluba.
Mitől vált Belon „az ország püspökévé”, ahogy ez idő tájt nevezték? Ő volt az egyetlen, aki a fogoly prímás helyébe lépett. Nem az egyházkormányzat terén, hiszen azt nem engedték neki, de szellemileg, lelkileg, a lelkipásztorkodásban. Fáradhatatlanul írt és beszélt. Lelkigyakorlatok sokaságával vitte az Örömhírt, s mert mindenki tudta róla, hogy „impedito”, ez a bélyeg egyúttal hitelesítette, még azok előtt is, akik azelőtt sosem hallották, és sosem olvasták írásait.
Belon Gellért igazi zsinati ember volt, letiltása után is minden tette, minden írása, minden szava a zsinati egyház nyitottságát képviselte. Ma is példaszerű, ahogy a civilekkel együttműködött, feladatot és teret adott nekik az egyházban. Igazi bibliás ember is volt, akinek a kezében mindig ott nyílt ki a Szentírás, ahol kellett, aki állítólag kívülről tudta az egész Újszövetséget, s aki egyházi lapokban és könyveiben magyarázta és értelmezte az írásokat. Addig nemigen hallható témákról is szólt. Például Jézus názáreti éveiről nyilvános működése előtt, arról, hogy milyen volt Jézus kapcsolata a nőkkel, s hogy mit tehet az egyház „holt terhei” viselésével… Igazi művelt ember volt, akinek hatalmas tudását írásai és beszédei mutatják. Joggal félt tőle a kommunista, egyházüldöző államhatalom. Írásaiban Goethétől Pascalig, Bernard Shaw-tól Martin du Gard-ig idézett. Stílusa tömör, élvezetes, színes, 1980-tól rendszeresen publikált az Új Emberben is.
Belon Gellért ugyanakkor a szeretet embere is volt. Kitartó szeretettel vezette vissza egyházába Kodolányi Jánost, így volt lelkiatyja Dienes Valériának, akiknek temetési szertartását is végezte. Érdemes elolvasni Illyés Gyula temetésén mondott beszédét. Az íróval korábban nem volt kapcsolata, de az maga kérte, Belon adja meg neki a végtisztességet és az egyház áldását. Belon nem ítélte meg az egyházától évtizedek óta eltávolodott Illyést, hanem ő kért bocsánatot tőle egyháza nevében: „Első szavunk a megkövetésé és bocsánatkérésé. Keresztelésed szent pillanatától, amely örökre eljegyzett Téged az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, messze sodort a keresés útja, és bejártad a kutató szellem szinte minden ösvényét. És ebben a keresésben nem tudtunk úgy tanúságot tenni Istenünkről, hogy áldott valóságát egyértelműen, fenntartás és kételkedés nélkül elfogadd.” Ott voltam az 1983. áprilisi temetésen, az egyházi szertartást a meghirdetettnél egy órával korábban tartották, hogy Belon beszéde ne zavarja a hivatalos temetést.
Belon Gellért adakozó ember is volt, a szó materiális, szellemi és lelki értelmében egyaránt. Nélküle Prokop Péter is csak később válhatott volna ismert festőművésszé, s még annyian, akik anyagi segítséget kaptak tőle, ki mosógépre, ki másra. Nekem és sokunknak bajai ember is volt, aki szülővárosomban öt évig szolgált nagy hatású szónokként és plébánosként, s akinek idejében a plébániát a papok egymás között csak „Gellért Szállónak” nevezték, hiszen mindenkit vendégül látott, ahogy azt a benedeki regula előírja. A plébánia ajtaján belül ez a szöveg volt kifüggesztve: „Ezt az ajtót reggel 6-tól este 9-ig ne zárja be senki.” Majd egész élete során beteg ember volt. A fiatalkori tüdővészből ugyan meggyógyult, de 1975-ben Szegeden rákos folyamat miatt lekapcsolták a fél tüdejét. Sosem panaszkodott, és bár feküdnie kellett volna, fáradhatatlanul járta az országot, és beszélt, vitte az igét. Nem véletlen püspöki jelmondata: Vulnere sanus – sebtől gyógyult. S a magyarázat – éppen az Új Emberben – így hangzott: „…az ember nem mondható egésznek, egészségesnek, ha nincs sebe. És az teszi egészségessé, ha sebet kap… igazából csak azok tudnak járni, akiknek sebes a lábuk. Milyen óvatosan és meggondoltan lépünk egyet, ha fáj a lábunk… Ha sebes lábakkal közelítenénk meg embertársainkat, és nem törnénk rájuk az egészségesek lendületével és kíméletlenségével, milyen más lenne a kapcsolatunk.”
Belon Gellért humorral teli ember is volt, róla szóló anekdoták tucatjai mutatják önironikus és szarkasztikus humorát. „Én nem úgy csináltam volna a megváltást… hanem mint az ördög. Először is nem Betlehemben születtem volna, aztán a keresztről leszálltam volna, hogy megmutassam, hogy mit tudok. Feltámadásom után meg Pilátushoz szaladtam volna, hogy na, mit szólsz hozzá?” Szerette az életet, a jó ételeket, a sóskalevest, a húslevest cérnametélttel. Egyszer a jóízűen fogyasztott ebédhez huncut-vidám arccal azt a megjegyzést fűzte: „És még azt hiszik kint, Nyugaton, hogy vértanúk vagyunk.” Cukorbetegsége miatt nem ehetett szőlőt, ha néha mégis megtette, ezt a megjegyzést fűzte hozzá: „Ha vétkezik az ember, legalább azzal vétkezzék, amit szeret.”
A Vatikán hírhedt keleti politikája őt is feláldozta. Amikor 1964-ben létrejött az első megegyezés a magyar kormánnyal, Belon felajánlotta lemondását Agostino Casarolinak: személye ne legyen akadály, de a Vatikán vele, az impeditóval tartotta sakkban Kádárt, noha püspöki kinevezése érvényesítését nem sürgette. Csak 1982-ben, huszonhárom évvel kinevezése után lett pécsi segédpüspök. Alázattal fogadta a korábbi apostoli kormányzókénál lényegesen kisebb titulust. Jánoshalmán, szeretett hívei között maradt még öt esztendeig. Hetvenhat évesen, 1987 májusában kapta meg égi kinevezését a XX. század második felének egyik legnagyobb magyar főpapja. Beszédeit már nem hallhatjuk, műveit nem olvassuk. Századik születésnapja is úgy múlt el, hogy sehol nem olvastam róla. Pedig jól jönne nekünk ezerévente egy Szent Gellért.
