Fotó: Peidl Péter
Eucharisztia, ami missziós közösségbe gyűjt egybe minket – a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülés jegyében ez volt a mottója a Világmisszió 17. Országos Ünnepének, amit október 6-án rendeztek meg az Isteni Ige Társasága budapest-budatétényi missziósházának kertjében.
Az ünnep több szempontból is különleges volt: az eredeti programtól eltérően a délelőtti előadást Michael August Blume SVD apostoli nuncius tartotta. A nap folyamán bemutatott szentmise keretében pedig három verbita testvért, a kongói Ngamba Mungwala Albertet, Mawasala Mbela Fabient és a Fülöp-szigeteki Hernandez Elmert diakónussá szentelte Német László SVD nagybecskereki megyéspüspök.
E hagyományos missziós ünnepek fő célja, hogy a missziós vasárnapra (amit idén október 21-én ünnepelünk) készülve megerősítse a hívekben annak tudatát, hogy Jézus missziós parancsa minden megkeresztelt emberhez szól. A szervezők nevében Burbela Gergely SVD tartományfőnök, valamint Madassery Benvin Sebastian SVD, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója köszöntötte a megjelenteket. Nemcsak Magyarország területéről és a határon túlról érkeztek hívek, közösségek az ünnepre, hanem Lengyelországból és a diakónusszentelés miatt a Fülöp-szigetekről, valamint Kongóból is.
Michael August Blume SVD angol nyelven tartott előadást Gondolatok az Eucharisztiáról és a misszióról címmel. Az ünnep előtti napon, október 5-én volt a verbiták két szentje, a rendalapító Arnold Janssen, illetve a külföldi misszióba ment egyik első verbita, Joseph Freinademetz szentté avatásának tizenötödik évfordulója – emlékeztetett az apostoli nuncius.
– Jézus az Eucharisztiát mint az Egyház mindennapos emlékezését hagyja ránk, mely egyre inkább bevezet bennünket a húsvétba (vö. Lk 22,19). Az evangelizáló öröm mindig a hálás emlékezés háttere előtt ragyog fel: olyan kegyelem, melyet kérnünk kell” (Ferenc pápa: Az evangélium öröme, 13) – mondta az apostoli nuncius.
– A hívő tehát lényegében olyan ember, aki emlékezik Istenre, az ő művére, megtestesülésére, halálára és feltámadására. Az emlékezés az igehirdetésben és az eucharisztikus áldozatban teszi jelenvalóvá a hit titkát.
A szentmisében elhangzó igehirdetés „nem csupán az elmélkedés és a katekézis alkalma, hanem Isten dialógusa népével” (Az evangélium öröme, 137) – idézte ismét Ferenc pápát Michael August Blume. Jézus áll az igehirdetés középpontjában, amely az Atyának felajánlott áldozat része és a kegyelem közvetítője, melyet Krisztus áraszt ránk a liturgia során. Az igehirdetésnek el kell vezetnie a híveket a Krisztussal való közösségre, amely az Eucharisztiában valósul meg.
Az a Lélek, aki az evangéliumokat sugalmazta, és aki az Egyházban működik, ugyanaz, mint aki az örömhír hirdetését is ihleti, s ő van az átlényegülés mélyén, amikor a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé válik.
A hit Lélekkel eltelt hirdetői imádkoznak és dolgoznak. Az Egyháznak ma is óriási szüksége van az imádság mély lélegzetére, az ige imádságos olvasására és az Eucharisztia állandó imádására. Az eszközök, melyek a korai keresztények és a történelem során sok igehirdető testvérünk rendelkezésére álltak, számunkra is elérhetőek. Mi ugyanazt a missziós küldetést kaptuk az Úrtól, és bár más kihívásokkal kell szembenéznünk a XXI. században, ugyanaz a Szentlélek erősít minket, hogy folytassuk ezt a munkát – mutatott rá az apostoli nuncius.
Az ünnep folyamán a verbiták által vezetett két plébánia, a körömi – ahol a rend JPIC (Justice, Peace, and Integrity of Creation – Igazságosság, Béke és a Teremtés Megőrzése) irodája cigánypasztorációt is végez –, valamint a vasvári közössége is bemutatkozott a fiatalok és a gyerekek előadásaival.
A szentmisét Német László püspök mutatta be Michael August Blume apostoli nuncius, Burbela Gergely tartományfőnök, a verbita atyák, valamint a renddel kapcsolatban álló több egyházmegyés pap koncelebrálásával.
Létfontosságú hivatal betöltésére készültök – fordult szentbeszédében Német László a diakónusszentelés előtt álló három szerzeteshez. A szerpapság az Egyház lényegéhez tartozik a kezdetek óta. Elég csak Az apostolok cselekedeteire gondolnunk, amelyben leírják, hogyan választottak ki az apostolok hét diakónust (ApCsel 6,1–6). Szent Pál a diakónusokat már a püspökökkel összefüggésben említi, az ő munkatársaikként. A II. vatikáni zsinat pedig rámutat: a diakónus nem a papságra, hanem a szolgálatra szentelődik.
A szerpap életének középpontjában a Jézus Krisztus nevében gyakorolt diakónia, azaz a szeretetszolgálat áll. Ez igazi missziós feladat – hangsúlyozta a püspök. A diakónus tehát nem minipap, nem hiánypótló, akire azért van szükség, mert nincs elég pap, és nem is felszentelt szociális munkás, hanem igazi misszionárius, akit Isten megajándékoz az egyházi rend első fokozatának kegyelmeivel, hogy tettei által az emberek megtudják, ki az ő Mestere.
Az Apostolok cselekedetei későbbi fejezeteiben azt olvashatjuk, hogy a diakónusok hirdették Isten igéjét. István ezért szenvedett vértanúságot. Ti Krisztus tanúi, az örömhír hirdetői vagytok a világ számára. A papszentelés nem változtat majd ezen a küldetésen, csupán újabb elemekkel egészíti ki. A most kapott szentségi ajándék mindvégig az alapja és szíve marad papi hivatásotoknak – mondta Német László, majd ezzel a kéréssel fordult fiatal rendtársaihoz: Életcélotok maradjon az, amit Jézus mondott; nem azért jöttetek, hogy szolgáljanak nektek, hanem hogy ti szolgáljatok másoknak. Legyen missziós szolgálatotok útja az ember, forrása pedig a feltámadás öröme, Jézus Krisztus.
A homília után a szentelendők nyilatkozatot tettek, majd tiszteletet és engedelmességet fogadtak a mindenkori megyéspüspöküknek és elöljáróiknak. A Mindenszentek litániája és a könyörgés elmondása után Német László püspök kézrátétellel és a szentelési imádság elmondásával diakónussá szentelte Albert, Fabien és Elmer testvért. Hamarosan pappá szentelik őket, de már a szülőhazájukban, Kongóban, illetve a Fülöp-szigeteken.
