A közösség eredete a ’80-as évekre nyúlik vissza, amikor összebarátkozott egymással Line, egy, a kicsinyek szolgálatára elhivatottságot érző fiatal lány és egy másik fiatal, Véronique, aki Istennek szentelt életet akart élni, de kromoszóma-rendellenessége miatt ez nem ment könnyen.
Line, aki később a kongregáció vezetője lett, így vallott: „Meglátogattam számos közösséget, amelyek a tagjaik közé fogadtak fogyatékossággal élőket, de azt láttam, hogy ezek az emberek nem találják a helyüket a közösségben, nem tudnak beilleszkedni.” Véronique, a fiatal Down-szindrómás lány adta meg az ösztönzést Line-nek ahhoz, hogy valami új dologba kezdjen. Szeretett volna segíteni neki, hogy megvalósulhasson a hivatása.
Véronique meghívást érzett az Úr követésére, de Down-szindrómája miatt egyik közösség sem fogadta be azok közül, amelyeket fölkeresett. A kánonjog és a monasztikus szabályzat ugyanis nem teszi lehetővé, hogy szellemi fogyatékossággal élő emberek megszentelt életet éljenek. Tizennégy évbe telt, hogy elismertessék az új, különleges közösség alapítását. 1985-ben egy bérház kis lakásában kezdődött a közösségi élet, és nem sokkal később még egy Down-szindrómás lány is csatlakozott hozzájuk. 1990-ben kérték a tours-i érseket, Jean Honorét, hogy ismerje el őket mint világi hívők közösségét. A későbbi bíboros sikerrel járt el az ügyükben Rómában, így megkapták az elismerést. 1995-ben, mivel egyre többen lettek, el kellett költözniük a bérházból: a Bourges-i Egyházmegye egy kis falujába, Le Blanc-ba mentek, ahol Pierre Plateau érsek nagy szeretettel fogadta őket, és közbenjárt azért, hogy 1999-ben elismerjék közösségüket mint szemlélődő életet élő szerzetesi intézményt. A nővérek fokozatosan kialakították a szervezetüket, a kápolnájukat, és 2011-ben végleg elfogadták rendi szabályzatukat. Armand Maillard érsek támogatta ebben a közösséget, amely akkorra már élet és öröm forrása lett a vidéken. 2013-ban az egyik szent életű nővér, Rose-Claire fiatalon, 26 évesen meghalt. Line nővér attól félt, hogy emiatt érzelmileg felborul majd Down-szindrómás nővértársai élete. Ő lepődött meg a legjobban, amikor másnap reggel az egyikük azt mondta: „Égi akarat volt. ” Másikuk pedig őt bátorította: „Ki kell tartanunk. Van hitünk.”
„Már 34 év telt el azóta, hogy megéreztem Jézus hívását. Igyekeztem megismerni őt a Biblia, az evangélium olvasásán keresztül (…) Egy Down-szindrómának nevezett fogyatékossággal születtem. Boldog vagyok, szeretem az életet. Szomorú vagyok azok miatt a Down-szindrómás gyerekek miatt, akik nem érzik ezt az életörömet. Imádkozom értük” – vallja Véronique.
Szent Benedek és Lisieux-i Kis Szent Teréz a védőszentjük. Szent Terézhez hasonlóan Véronique is meg akarta élni a szeretet hivatását, de hosszú utat tett meg idáig. Türelme és hite azonban gyümölcsöt hozott: „Jézus segített, hogy növekedjek a szeretetében. Miután elutasítottak más közösségekből, hatalmas volt az örömöm, amikor 2009. június 20-án letehettem az örökfogadalmat A Bárány Tanítványai Kis Nővérek intézményében. A legnagyobb öröm az életemben, hogy Jézus jegyese lehetek!”
Line nővér pedig óriási lelki erőt ismert meg Véronique-ban és a többi nővérben. Úgy látja, az egyszerűségük korunkban prófétai jel: „Ismerik a Bibliát, a szentek életét, és csodálatra méltó a memóriájuk. Imádságos lelkek, mély lelki emberek, nagyon közel állnak Jézushoz (…) A lelkük nem fogyatékos! Éppen ellenkezőleg, közelebb vannak az Úrhoz, könnyebben kommunikálnak vele.” A két nem sérült nővér különösen nagyra értékeli bennük, hogy hihetetlenül könnyen megbocsátanak, és kiválóan bátorítják a többieket. Mindig képesek megtalálni a Bibliából azt a mondatot, ami értelmet ad a napnak.
Line nővér szeretné, ha új, nem fogyatékossággal élő nővérek csatlakoznának a közösségükhöz. A Down-szindrómás nővéreknek ugyanis segítségre van szükségük a hétköznapokban, noha önellátók, a szemlélődő élet rendszerességet ad az életüknek, és a jól ismert szabályok között remekül elboldogulnak.
„Egy olyan korban, amikor a társadalomban nincsenek biztos pontok, nem könnyű megtalálni az élet értelmét, értékét. Szerény tanúságtételével, Istennek szentelt életével a közösségünk szeretné megerősíteni, hogy az élet és az emberi személy szent” – vallják a kis nővérek. És hogy a szívükben élő hatalmas szeretet valóban kiteljesedhessen, a közösség arra biztatja a lányokat, akiket megérint a hivatás és a szegénység lelke, hogy válasszák a Down-szindrómás nővérek melletti életet.
Szent II. János Pál pápa szavaival arra buzdítják a hivatást érzőket, hogy ne féljenek ebben a világban, ahol az ember fél a másiktól, fél az emberi természethez tartozó sebezhetőségtől, a fogyatékosságtól, a betegségtől. Merjenek kiállni amellett, hogy az élet a szenvedés misztériumával együtt is szép. A kis nővérek sebezhetők, de a szívükben erősek. Arra kérik a hivatást érzőket, ne féljenek megmutatni a világnak, hogy képesek a fogyatékosságon túl is látni, és új, emberi pillantással tekinteni a másik emberre.
A hivatás felismerése, megkülönböztetése ugyanúgy zajlik a fogyatékossággal élők esetében, mint bárkinél: „Amikor valaki hivatást érez magában, abban ott van az Úr, aki hívja őt. Aki nem érzi ezt, az elmegy. Ez minden hivatás esetében így van. Ők nagyon jól el tudják dönteni, hogy van-e hivatásuk, vagy nincs” – magyarázta Line nővér.
A hétköznapokban a nővérek szőnek és kerámiákat készítenek, nemrég pedig kialakítottak egy gyógynövénykertet is. Rendszeres munkával és imádsággal telnek a napjaik, az alázatos szolgálat szellemében, Szent Teréz „kis útját” követve. Az ő lelkisége a forrás számukra.
Egy olyan korban, amikor a hatékonyság a legfőbb érték, a Down-szindrómás emberek háttérbe szorulnak. Pedig a szeretetre való képességük és közelségük az Úrhoz elképzelhetetlen erőforrás: „Egy felfedezésre váró világ. Örömet visznek a társadalomba, és örömet visznek a világba, amelynek nagy szüksége van erre!” – hangsúlyozza Line nővér.
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás és fotó: Vatican News
