Ahogyan a keresztény, főként a szerzetesi lelkiség egyik legfontosabb jelmondata a középkorban latinul mondta: „memento mori” (emlékezz a halálra). Ehhez a múltra visszatekintő és előre látó töprengéshez ad gondolatokat Vincenzo Paglia érsek Nővérünk, a halál című könyve. A mű találó címe Szent Ferenc Naphimnuszának egy sorát idézi. Poverello ezzel a kedves megszemélyesítéssel jelzi, hogy a keresztény ember Jézus mélyebb megismerésére a szenvedés révén, a halállal szembenézve, a halál által juthat el. Jézus a kereszten függve tárta fel előttünk Isten emberi ésszel felfoghatatlan szeretetét. Így a halál testvérévé és nővérévé válhat. Ezért írja szinte kérkedve a levelében Szent Pál apostol: A kereszt, amely az ószövetség népe számára botrány, a görögök felfogása szerint ostobaság, nekünk, keresztényeknek, „Isten ereje és bölcsessége” (1 Kor 1, 23–24).
A szerzőnek, aki a Pápai Életvédő Akadémia elnöke, e könyv megírásával az egyik fontos célja az volt, hogy szembeforduljon korunk egyik legfájóbb jelenségével, a magatehetetlen embereket megkísértő gondolattal, az eutanáziával. A kifejezés, amely görögül jó halált jelent, a mai világban már más jelentéssel bír. Suetonius ugyanis Augustus császár halálának elbeszélésében alkalmazta ezt a fogalmat, aki békésen, felesége karjai között adta ki a lelkét. A császár halála valóban jó halál volt, mert azok vették körül, akik a legjobban szerették. A mai világban azonban az eutanázia azt jelenti, hogy a szenvedő ember, a nagy – szűnni nem akaró, ezért elviselhetetlen – fájdalmak elkerülése érdekében azt kéri, hogy mások külső beavatkozással vessenek véget az életének, vagy szüntessék meg az életet fenntartó további kezelést. Az előbbit az orvostudomány aktív, az utóbbit passzív eutanáziának nevezi. Egyik sem méltó az Isten képmására teremtett emberhez. Az ember a lelke mélyén szeretetre vágyik, különös módon akkor, ha testét fájdalom kínozza, ha nem tud alkotó munkát végezni, ha feleslegesnek érzi magát.
A könyv egyik szép gondolata, hogy az Egyház által elfogadott palliatív orvoslást összekapcsolja Szent Márton nemes tettével: széles köpenyét kettéhasítva betakart egy rongyokba burkolózott koldust, aki feltehetően beteg is volt. Ezzel kifejezte, hogy bár a helyzetén nem tud segíteni, együttérez vele, kész arra, hogy áldozatot hozzon érte. A palliatív gyógyítás szeretettel való lelki-testi kísérést, szeretettel való betakargatást jelent, abban az esetben, amikor orvosilag nincs lehetőség a gyógyításra. Korunk szentjei közül Teréz anya ezzel a beteg testet szeretettel betakaró szeretettel fordul Kalkutta leprásai, általában a társadalom haldokló számkivetettjei felé, megkönnyítve ezzel fájdalmaikat, és kinyitva tekintetüket a Jézus által feltárt üdvösség felé. A szent idéz egy történetet is, amely jelzi, hogy a lélek akkor is gyógyulni tud, amikor a test gyógyíthatatlan. Egy alkalommal egy súlyosan beteg férfit a szennyvízcsatorna árkából vitt a kórházba. A beteg így szólt hozzá: „Állatként éltem, de úgy halok meg, mint egy angyal, mint akit szerettek, akiről gondoskodtak.” Majd később Teréz anya megjegyezte: „Sosem láttam olyan ragyogó mosolyt, amilyet ennek az embernek az arcán.”
Halottak napján sok mindenre gondolunk. S mégis: mintha a modern ember nem is akarna tudni a halálról. Mintha szégyellné, hogy képes nagy dolgokat végbevinni, és tehetetlen a halállal szemben. Képes betekinteni az anyagvilág belső titkaiba, meghódítani a világűrt, de képtelen a beteg sejtek kezelésére. Mintha szégyellné, hogy bár sok mindent birtokol, mégsem tud igazán gondoskodni idős, beteg hozzátartozóiról. Ezért aztán nem is szívesen gondol a halálra. Egy évben egyszer emlékeztetik erre. Halottak napján… Aztán újra késznek mutatkozik arra, hogy elfordítsa tőle tekintetét. Pedig a mindenszentek ünnepét követő halottak napjának éppen az a célja, hogy nővérünknek tekintsük a halált, aki szembesít bennünket a földi mulandósággal, s ugyanakkor kaput is nyit számunkra az azt követő örök életre.
