A próféta sorsa a magány s az, hogy ne higgyenek neki

Stefan Zweig 1915-ben, az I. világháború vérzivataros idején írta Jeremiás prófétáról szóló drámáját. Az osztrák író számára Jeremiás a béke szimbóluma, olyan alak, aki az egyetemes békevágyat példázza minden kor embere számára.
Jeremiást álmok gyötrik, kínozzák. Éles ellentét van a békés, nyugodt Jeruzsálem és a próféta zaklatott lelkiállapota, szörnyűséges látomásai között: Békés a város, békés a föld. Csak én lángolok éjről éjre (…) mindig ugyanazok a gyötrelmes kínok, mindig ugyanaz a görcsös rémület! Ki oltotta vérembe az álmoknak ezt a mérgét, ki, ki hajszol engem, s kit, kit virrasztok én?
Jeremiást Isten kínozza – álmokkal, látomásokkal és hangokkal. Sorsa a magány, az, hogy senki ne értse meg őt. Látomások útján, Istentől értesül a szörnyűségekről, amelyek hamarosan be fognak következni, nincs menekvés, nem kerülhető el a pusztulás. Jeremiás nem titkolja ezt, bármennyire fenyegetik őt, fizikai erőszakot is alkalmazva vele szemben. Szenved a látomásaitól, elvakult őrjöngőnek nevezi magát, akinek agyát esztelen álmokkal marcangolja az őrület.
Emberkerülő, hónapok óta úgy bolyong a házban, mint a kárhozott lélek, nyöszörög, kiabál álmában. Mindenkivel összetűzésbe kerül. A helyzet háborús. A nép abban bízik, hogy az Izraellel szövetséget kötő Egyiptom legyőzi a Nebukadnezár vezette káldeusokat. Diadalmat akarnak, dicsőséget, Istenre hivatkoznak, hogy választott népének tekinti őket, s figyelmen kívül hagyják Jeremiás intelmeit: Vegyétek le Isten nevét a háborúról, mert nem Isten viseli a háborút, hanem az ember. Egy háború se szent, egy halál se szent, egyedül szent csak az élet.
Jeremiás küzd a kiválasztottság ellen, de tisztában van azzal, hogy sorsa Istentől elrendeltetett. Hűséges követőjének, Ba­ruch­nak mondja: És nem szabad, nem szabad ellenkeznem, nem szabad hallgatnom, mert Baruch, Baruch, sokáig elrejtettem szívem az elhivatás elől és bedugtam fülemet hívó szava előtt. De most, mikor elevenen látom, amit bennem már régen láttak az álmok, most érzem először, hogy szívemben van az Isten, és én mondom neked, Baruch: Ő kiválasztott engem. Jaj nekem, ha elhallgatnám aggodalmaimat a nép előtt és látomásaimat a királyok előtt. Mert mindez itt csak a kezdet, s én ösmerem, ösme­rem a véget…
Jeremiás tehát szinte ugyanazt mondja, amit Pál apostol: Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot (1Kor 9,16). Akit Isten kiválasztott a követésére, az nem tehet mást, mint hogy hirdeti a tőle kapott sugallatokat, függetlenül attól, hogyan fogadja azt a külvilág, kedvezően vagy kedvezőtlenül. Hogy ismét Pál apostolt idézzük: Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan (2Tim 4,2).
Jeremiás súlyos összetűzésbe kerül a néppel, a hamis prófétákkal és Cedekija királlyal.
Az uralkodó álomvilágban él, nem tudja elképzelni, hogy Isten elpusztítsa választott népének legfőbb városát, a dicsőségére és tiszteletére emelt templommal s benne a szentéllyel együtt. Isten ezt nem engedheti. Cedekijának Izrael felkent királyaként mindennél fontosabb a büszkeség. Isten emberét, Jeremiást vádolja istentagadással, és hitszegőnek nevezi. Árulásnak tekinti, hogy Nebukadnezár győzelmét jövendöli, holott a próféta csak azt mondja, amit Isten sugall neki. Cedekija erővel lépne fel Jeremiás ellen, megfenyegeti: Ha még egyszer vészt jósolsz a falakon, vége az életednek. Cedekija nem akar mást, csak azt, hogy Jeremiás igazat adjon neki, s a próféta ezt azonnal felismeri: Úgy csinálsz, mintha tanácsomat kérnéd, pedig csak azt akarod, hogy helyeseljek neked. Csak szavakkal hízelegsz körül, de akaratod ellenem fenekedik. Nem azért hívattál, hogy elhatározásod mérlege legyek. A döntés már megkeményedett lelkedben, és meg van pecsételve az akaratod. Nem engem áltatsz te, Izrael királya, de saját magadat.
Ám a mindvégig ellenséges, feszült jelenet feloldozással ér véget. A lelkileg összeomlott Cedekija kényszerhelyzetre hivatkozik: Jeremiás, én nem akartam! Háborút kellett üzennem, de én a békét szerettem. És téged is szeretlek, mert a békét hirdetted. Nem könnyű szívvel öltöttem fel a páncélt, de háború mindig volt, és mindig is lesz. Sokat szenvedtem, légy a tanúm annak idején. És légy mellettem, ha a szavad beteljesedik.
Cedekija ekkor mintha beletörődne a sorsába. Így kérleli a prófétát: Halál van felettem, és utoljára látlak most. Megátkoztál, Jeremiás – most áldj meg, mielőtt elválunk.
Jeremiás teljesíti Cedekija kérését, s majd később irgalmat gyakorol a királlyal szemben. A próféta Istenhez fűződő viszonyában nagyon lényeges Cedekija sorsának beteljesedése. Amikor a királyt Nebu­kadnezár megvakítja, ő Jeremiásért kiált, vigaszként hívja hóhéra előtt. Nem kegyelemért könyörög, hanem a nevét kiáltozza, erőt remélve tőle a szörnyű megpróbáltatások – gyermekei megöletése, szemének kiszúratása – idején. Jeremiás azonban félreérti a királyt, úgy érzi, felelősségre vonja, pedig ő nem akarta, hogy szörnyűséges próféciái beteljesedjenek: Nem én akartam (…), semmiért nem vagyok felelős (…) Nem szabad, nem szabad vádolnia (…), az én szavam nem az én akaratom (…), hatalom nyűgözi az én nyelvemet (…). Ő (…) a félelmetes (…), könyörtelen (…), csak eszköze vagyok (…). Ő vett rá mindenre (…). Jeremiás ekkor is le akar mondani a prófétaságról, de ez nem lehetséges: (…) oh bár felszabadítana engem, szavának kárhozottját (…) én (…) többé nem akarok szószólója lenni (…). Isten, (…) átok az átkodra (…) vedd le rólam a kezed, vedd ki tüzedet a számból!
Jeremiás végső kétségbeesésében ekkor megtagadja Istent: Sehol sincs! Sehol! Ki látta őt az elevenek közül? Ki hallotta hangját? (…) Sehol sincs Isten, se az égben, se a földön, se az emberek lelkében! Sehol, sehol sincs ő!
Jeremiás azzal vádolja Istent, hogy csak eszközéül használta. Féktelen haragjában érzéketlen, kíméletlen zsarnoknak mondja a Teremtőt, aki szerinte az ember legnagyobb kínzója. A fordulat akkor következik be, amikor a béke követe, Baruch érkezik a hírrel, hogy Nebukadnezár megtudta, beteljesedtek Jeremiás próféciái, és a káldeusok tisztelik benne az események előrelátóját, a titokzatos dolgok felfedőjét.
Jeremiás Istenbe vetett bizalma ekkor már teljes. Vallja: a Teremtő haragjának vége már szeretetének kezdete volt.
Mindez egyúttal előremutat Jézus Krisztus felé, az ő megváltói tevékenységére: Kelj fel, Jeruzsálem, kelj fel, megváltottalak téged.
Stefan Zweig drámájában ezen kívül is több utalás van Jézusra. Az irgalmas jézusi szeretet-Istenről tesz tanúbizonyságot Jeremiás: És íme, felkelt a megháborított, és Isten megoldja nyakának bilincseit, és leveszi hátáról a jármot. Felemeli a lesújtottat térdeiről, az özvegyet, árvát menyasszonyául fogadja.
A próféta kész volna a teljes életáldozatra is – ez újabb krisztusi motívum, hiszen Jézus is önként áldozta fel magát, vette magára bűneinket. Amikor az eszét vesztett tömeg árulóként akarja keresztre feszíteni, Jeremiás Krisztusként tárja szét a karját, s őrjöngő eksztázisban kiáltja feléjük: Legyen meg akaratod! Jertek ide! Verjetek dárdát szívem közepibe! Oh, rúgjatok, köpjetek, gyalázzatok, fel, fel, fel a keresztre húzzatok, szántsátok ki karom, lábam törjétek el – legyek boldog áldozat Isten előtt, ki mindnyájatokért lakol és felel.
Jézus megostorozására (Jn 19,1) utalnak Jeremiás e szavai: Hadd kettőzzem, mit reám raksz, a kínt, hadd csókoljam az ostort, mely arcomba suhint.
Ugyancsak Jézus tanítására utaló mozzanat, amikor Jeremiás megáldja a Jeruzsálemre törni készülő káldeusokat, hirdetve az ellenségszeretetet: (…) hadd áldjam az ellent, mely kapunkon tört be, mert meghajlok Uram, és tanúsítalak, bármi csapást is küldsz rám, áldalak, próbálj meg, Istenem, halld meg szavamat!
Jeremiás hite teljes, feltétel nélkül elfogadja a Teremtő akaratát, bármi legyen is az. Emellett a veszélyt is vállalja, hiszen a tömeg meg akarja kövezni, mivelhogy Izrael ellenségeit áldja.
A darab végén Baruch azt kéri Jeremiástól, hogy adjon erőt a népnek: add nekik vissza az életet, add nekik vissza Istenüket! Egyenesítsd fel a csüggedőket, itasd meg az élet vizeivel a szomjazókat! Jézus ezt mondja a szamariai asszonynak a kútnál: Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő forrás lesz benne (Jn 4,14).
Az irgalmas Jézus lelkülete mutatkozik meg Jeremiásban, amikor a megvakított, segítségért kiáltó Cedekija királyt a nép bélpoklosnak nevezi, és el akarja taszítani, mondván, (…) minden bajunknak ő az okozója (…), Isten kitaszította (…). Jeremiás azonban, megfeledkezve arról, hogy korábban mennyi fájdalmat okozott neki Cedekija, az egyetemes irgalomra hivatkozik: Senki sem elfajzott! Aki kiált, azt meg kell hallgatni! (…) Engem is kitaszított az Isten, s mégis meghallgatott, én is elátkozott voltam, s mégis megáldott.
Jeremiás szolgaként és alattvalóként közeledik a megvakított, hatalmát vesztett uralkodóhoz, meglátva benne a felmagasztosult szenvedőt, aki a nyomorúságban vált igazi királlyá: Így lettél a szenvedés királya, s királyibb még sohase voltál! Elsőnek ittad ki a keserűség poharát, hát légy népünk feje és megváltásának kezdete. Jeremiás a szenvedés értelmére utal, és előre is mutat, a kereszténység felé, arra, hogy minden szenvedőben ott él Jézus.
A próféta vállalja a leigázott, Babilonba hurcolt zsidó nép sorsát, a teljes kitaszítottságot. A nép a vezérének tekinti, ő pedig Isten egyetemességét hirdeti. Jézus szavainak szellemében – Az Isten országa köztetek van (Lk 17,21) – beszél arról, hogy aki lélekben és szívben tiszta, az mind megtalálja Jeruzsálemet, még ha távol van is tőle: Bévülről az örökké látja, kinek lelke a láncban is szabad, s istenhite át- meg átjárja a mélységes földi fájdalmakat. Minden órán sugárban vonva ragyog annak szíve Cionja, s szebben mint valaha testet ölt, Isten országa annak mind a föld! Ki hisz szívébül, annak felépül, az mind látja Jeruzsálemet!
Isten mindenható Lelke vigaszt ad nekik, ott lebeg fölöttük. Ez azonban nem jelent gondnélküliséget, szenvedésmentességet. Jeremiás figyelmezteti a népet: De soha nem élhetünk nyugalomban. Mindig, mindig lesújtott ránk szent keze! Megmutatkozik azonban Istenbe vetett hite is: És bennünket ő cserben sose hagy, testvérek, testvérek, porig alázhat bár és vérünkig sérthet, minden kín tüzes szeretete csak.
A kudarc pedig csupán egy újabb lépcsőfok az Istenhez vezető úton: Minden bukás csak feljebb vezet hozzá, csak a legyőzöttek ismerik őt: fel hát, testvérek, fel, hogy elérjük és leborulhassunk színe előtt!
Ezért mondja a káldeus kapitány a darab végén, hogy a nép mintha nem is rabságba vonulna, úgy lépked, mintha táncolna, egészen megmámorosodtak (…), miért nem panaszkodnak?
A győztes káldeus katona válasza kifejezi a lényeget: a fizikai erőfölény érvényesítése nem jelenti a leigázott nép pusztulását. A lélek legmélyebb rétegéhez, isteni magjához egyetlen földi hatalom sem férhet hozzá: A Láthatatlant nem lehet legyőzni. Csak embereket lehet megölni, de nem az Istent, aki bennük él. Egy népet le lehet győzni, de szellemét soha.
Ahogyan Jézus is megmondta: Ne attól féljetek, aki a testet öli meg, hanem attól, aki a lelket és a testet is pokolba taszíthatja (Mt 10,28).
Bodnár Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..