A jelenleg elérhető legfrissebb adatok szerint 2013-ban Kína szén-dioxid-kibocsátása meghaladta az évi nyolcmilliárd tonnát, ami több mint két és félszer magasabb érték, mint az 1990-es, és megfelel a globális szén-dioxid-kibocsátás 28 százalékának. Ez az Európai Unió szén-dioxid-egyenértékre átszámított összkibocsátásának csaknem kétszerese. Mi több, a 2030-as évekre eléri az Európai Unió úgynevezett historikus, azaz az 1800-as évek utolsó dekádjától megbecsült, kumulált szén-dioxid-kibocsátását, és 2040-re az USA historikus kibocsátását is. Mivel Kínában a károsanyag-kibocsátás legfőbb forrása az energiaellátás (ezen ágazat több mint a kétharmadát képviseli a teljes kibocsátásnak), ezért egyértelmű, hogy az energiaszektorban kell megtenni a legsürgősebb lépéseket. Mind a hazai becsült károk miatt – amelyek még az óvatos becslések szerint is meghaladják az évenkénti 30 milliárd USA-dollárt –, mind pedig a nemzetközi közösség nyomása miatt a kínai kormány egyre inkább érdekelt a károsanyag-kibocsátásból származó problémák mérséklésében.
Kínában 2007-ben fogadták el az éghajlatváltozással kapcsolatos első programot. Komolyan foglalkoztak a klímaváltozással az új, tizenkettedik ötéves tervben, valamint a 2020-ig szóló energiatakarékossági és hatékonysági fejlesztési stratégiában. A 2020-ig szóló új nemzeti éghajlatváltozási terv adja az előrelátható adaptációs és kibocsátás-csökkentési intézkedések környezetpolitikai kereteit. Az e tervekben elfogadottak szerint 2020-ra 63 százalék alá akarják szorítani a szén szerepét a primer energiafelhasználásban úgy, hogy például növelik a modern, úgynevezett kapcsolt hőerőművek számát. 2016-tól egy nemzeti kibocsátási kereskedelmi rendszer bevezetésére is sor kerülhet, ezzel is segítve a hatékonyabb energiatermelő és ellátórendszerek terjedését.
Történelmi léptékű megállapodás köttetett 2014 őszén a két legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó ország, Kína és az Egyesült Államok között. Kína vállalta, hogy szén-dioxid-kibocsátása a 2030-as évekre eléri maximumát, azaz onnan már nem növekszik tovább, valamint azt, hogy az úgynevezett nem fosszilis tüzelőanyagok aránya a primer energiafelhasználásban 2030-ra eléri a 20 százalékot. Az Egyesült Államok vállalta, hogy 2025-re kibocsátását 26-28 százalékkal csökkenti a 2005-ös szinthez képest, valamint hogy összkibocsátása 2050-re 83 százalékkal süllyed majd a 2005-ös szint alá.
A fentiek alapján a két nagy kibocsátó, Kína és az USA megállapodása, valamint az Európai Unió már bejelentett tervei szerint 2050-ig jelentős üvegház gázcsökkentést lehet majd elérni globálisan. Ezek az erőfeszítések ugyan nem elegendők ahhoz, hogy a globális évi középhőmérséklet-emelkedés ne haladja meg a sokat emlegetett 2 Celsius-fokot, mégis idén egy elkötelezett és valóban komolynak mondható előrelépés várható e téren. Az előrejelzések szerint az éghajlatváltozás következményei, már napjainkban is jelentkező kártételei egyre magasabb költségeket emésztenek fel. A legnagyobb káros anyag-kibocsátó országok felismerték, hogy ez jelentős nemzeti érdekeket is sért. Kína, az Egyesült Államok és az Európai Unió a világ GDP-jének több mint a felét kitevő gazdaságai most közösen cselekszenek. Kína fejlesztési szándékaival, az Egyesült Államok a Kínával kötött megállapodásával, a klímaváltozás elkerülésében hagyományosan elkötelezett Európai Unió pedig saját vállalásaival közösen próbálják meg felvenni a küzdelmet a valamennyiünket fenyegető éghajlatváltozással szemben.
