Fotó: Mészáros Ákos
„Szobrászkodni csak fütyörészve lehet” – mondta egyszer a televízióban Melocco Miklós. Tanúsíthatom, tényleg így van, hiszen magam is mintáztam négy évig a Kisképző egyik Török Pál utcai műtermében, Konyorcsik János tanítványaként. Mintázni, gipszet önteni, faragni, akár követ vagy fát, kapkodva képtelenség. A szobor bizony lassan készül, témaválasztás után sokszor számtalan ceruzavázlat, úgynevezett szobrászrajz előzi meg a mintázást. Általában csak később válik el, hogy az agyag vagy gipsz után bronzöntvény vagy kőbe faragott szobor lesz-e belőle. Ma már ugyan sokféle anyagot használnak a szobrászok, láthatunk időnként különféle műanyagokat, hulladék fémeket, hungarocellt, és még ki tudja, mi mindent. Az igazi alapot azonban mégiscsak a nemes kőfélék jelentik, a mészkő vagy a márvány, öntvényként pedig a legszebb manapság is a bronz.
Melocco sohasem bízza a véletlenre szobrainak sorsát, mindig csak nemes anyagokat használ. Időnként persze gipszet is, leginkább műtermi célokra. Nemrégiben a Várnegyed Galéria rendezett kiállítást a mester nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A nagyméretű műveket, megrendelésre készülő szobrokat először kis változatban készítik el a szobrászok. A Batthyány utcában ilyen alkotásokat láthattunk az elmúlt hetekben Meloccótól.
Mintha csak a műterem rejtett zugaiban néznénk körül, hátha van valami letakarva, a háttérben maradva, talán kissé el is feledve, néhány szép grafika kíséretében. A bronzból öntött Derkovits, Radnóti vagy a szép aranybarnán, fémesen csillogó Latinovits-portré igazi remekművek. Szókratész kis bronza és carrarai márványból faragott szobra aranyos, kissé komikus hatást kelt. Nyilván nem véletlenül, a humor is része az életnek, Melocco nem csak szomorkodásra akar késztetni bennünket.
Igazán megragadó az öreg Széchenyiről készült dombormű. Címerpajzsra emlékeztető, díszes keretbe mintázta a mester a legnagyobb magyar portréját. Amikor megláttam, azonnal Michelangelo Atyaisten-ábrázolása jutott eszembe a Sixtus-kápolna mennyezetéről. A domborművön csak Széchenyi arca látszik egészen közelről, már életében is többször lefestették. Időskorában, Döblingben meg is mintázták. Harsogóan fekete szemöldöke, szuggesztív, értelmes tekintete mindig is megfogott Barabás Miklós festményén, a Nemzeti Galériában. Az öreg Széchenyi nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugall a fényesre csiszolt gipszszobron. Ráncokkal barázdált arcáról bölcsesség sugárzik. Széchenyi alakja, portréja mindig is foglalkoztatta a művészeket; nem csoda, hiszen ő legtöbb álmát meg tudta valósítani.
Melocco Miklós Rómában született, 1935-ben. Budapesten járt egyházi iskolába. Apját, Melocco Jánost, aki az Új Embernek volt újságírója, ahol a kommunista diktatúrával szemben állást foglaló írásai is megjelentek, 1950-ben kémkedés vádjával letartóztatták, s egy koncepciós pert követően, 1951. február 22-én kivégezték. Ezzel az addigi békés családi háttér szétzilálódott. Miklós anyagi gondokkal küszködve járt gimnáziumba. Csak harmadszorra vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, addig származása miatt utasították el. Mesterei többek között Mikus Sándor, Kmetty János és Pátzay Pál voltak. 1970-től a kecskeméti művésztelepen is élt családjával, majd Dózsa György úti műtermében dolgozott. 1981-ben Zsámbékon telepedett le, azóta is ott él és alkot. „A lepel, a drapéria az emberi alak megjelenését gazdagítja, mozgását még jobban érzékelteti. Éppen ezért fontos kifejezőeszköze a képzőművészetnek. Látszólag szeszélyesen gördülő redőiben bizonyos törvényszerűségek vannak. A redők adott körülmények között meghatározható rendben képződnek, vagy tapadnak a test felületére. Ezt a szépséget a különböző korok művészei a kor stílusán belül egyéniségüknek megfelelően aknázták ki. Milyen nagy a különbség például Dürer szigorú, szegletesen törő gótikus redői és Botticelli bájos, finom lendületű vonalkölteménye között” – írta Barcsay Jenő Ember és drapéria című könyvének bevezetőjében az 1950-es években. Melocco szobrainál megszokottá vált, szinte hozzájuk tartozónak érezhetjük a drapériát. Szokatlan dolog ez az eszközhasználat a modern kor szobrászatában. Azonban kétségkívül nagyon hatásos, és a köztereken való megjelenése rendkívül érzékletes, monumentumok esetében különösen kifejező. Antall József miniszterelnök síremlékét a Fiumei úti sírkertben szinte teljesen beborítják a minden irányba hullámzó függönyként áramló drapériák.
Melocco Miklós konzervatív felfogású szobrász, alkotásai ugyanakkor nem nélkülözik a meghökkentő ötletességet sem. Erre jó példa Mansfeld Péter szobra, akit hullócsillagként, egy függőleges falon ábrázolt a művész. Az emlékművet a budai Hunyadi János út és a Szabó Ilonka utca torkolatánál lévő lépcsőnél, a támfalba építve állították fel.
Különös műve Meloccónak a sok vitára alapot adó szegedi ’56-os emlékmű. A szabadság óriási méretűre nőtt lepkebábját, a kérészéletű forradalom jelképét tizenkilenc fiatal hordozza a vállán. 1956-os srácok, halottak, emigránsok, túlélő barátok. A szobrász valóságos emberekről mintázta az alakokat, közöttük van ő is, aki 1956-ban volt fiatal, s még sok más ismerős arc. A lepke szárnyain Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményének sorait olvashatjuk.
Melocco visszatérő témáját jelentik Ady Endre halotti maszkjából kiindulva készített szobrai. Ezek közül a legismertebb monumentális kompozíciója a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható Ady-oltár, amely 1977-ben készült el. Ahogy már sokszor nyilatkozta az alkotó különböző interjúkban, Ady halotti maszkja, melyet a költő halálakor Csorba Géza készített, rendkívül szép. Az Ady-oltár olyan, mintha egy óriási ravatal előtt állnánk, ahol nyitott koporsóban fekszik a költő, és körülötte mindenféle alakok foglalnak helyet. Itt van például az életnagyságú willendorfi Vénusz, nyilván ősanyánkként. Az egész kompozíciót mintha egy óriási kar igazgatná, az isteni hatalom jelképeként, ebbe kapaszkodik bele egy apró emberi alak, aki a ravataltól felemelkedő, kavargó áradattal a szédítő magasba ér.
Melocco mindig is bevonta tanítványait megbízásaiba, munkáiba. Ilyen alkotása például a haza bölcséről, Deák Ferencről készített szobra Balatonfüreden.
A „repülő apácaként” ismert mókás szobor a budai Országház utca egyik épületén látható. A XVIII. század derekán klarissza apácáknak otthont adó kolostor állt itt. Franz Anton Hildebrandt tervei szerint alakították ki a késő barokk homlokzatot és a dísztermet is, melyben nemcsak rendi országgyűléseket tartottak, hanem később fényes táncmulatságokat is. A „repülő apáca” tehát nemcsak arra a rövid időszakra utal, amikor az Országház utcai ház rideg kőfalai és vasrácsos ablakai mögött szerzetes nővérek éltek, hanem a kolostorból lett, az utca nevét adó országház évszázados történetére is emlékeztet. Az oldalán fekvő, áhítatosan imádkozó apáca szobra 1977 óta díszíti az első emelet magasságában lévő téglavörös ház sarkát.
