Felismerni Istent egy pohár vízben
Fotó: Kissimon István (képgaléria)

 

Nemrég egy magyar teológus úgy fogalmazott: a kereszténység napjainkban azért van szerencsés helyzetben, mert nagyon sok nehézséggel kell szembenéznie. Ön szerint milyen kihívásokat jelent az egyház számára a modernitás?
– Amikor Szent Ignác misszióba küldte a jezsuitákat, mindig nyugtalansággal töltötte el, ha egy vidékről azt hallotta, hogy ott minden a legnagyobb rendben van. Éppen a nehézségek hiányát találta aggasztónak. Ha ugyanis Jézussal járunk, akkor számot kell vetnünk azzal, hogy falakba ütközünk. Nem arról van szó, hogy az ellenségeskedés lelkületében kell élnünk, és pusztán az ütközés miatt kell ütköznünk. De bátraknak kell lennünk. Meg kell védenünk az elveinket, s ezért olykor a konfliktust is vállalnunk kell.
A modernitás valóban nagy kérdés. Világos, hogy a világ folyamatai a XV. századtól kezdve destabilizálták az egyházat, s így az, bár évszázadokon át a fejlődés és a gondolkodás úttörője volt, a humanizmusra épült és mindig kritikus lelkülettel élt, ebben az időszakban megtorpant. (Az iszlámmal ma is az a probléma, hogy megállt a X. századnál, és nem hajlandó továbblépni onnan.) Az egyház egyszer csak egy olyan világban találta magát, amely az ember elsődlegességét és szabadságát hirdette. Pedig a modernitás alapeszméi is az evangélium gyümölcsei, de sajnos az egyház ezt nem tudta felismerni. Olykor azt mondjuk, az egyház mindig késlekedik a reformjaival, s mire végre megmozdul, addigra már sokszor túl késő. Az egyház legtöbbször nem tanult a múltból, hanem mindig valami ellen lépett fel.
A modernség abban áll, hogy az ember újra és újra kitalálja magát. Ember voltunk nem valamiféle szilárd állapot, hanem út, áramlás, állandó keresés. Ezt persze az intézmények nem szeretik. Minden intézményben, így az egyházban is, két szélsőség van jelen. Léteznek keretek, struktúrák, és emellett ott van a prófétai, a karizmatikus oldal. Az intézmény karizmák nélkül meghal. A karizmák intézmény nélkül széthullanak. Mindkettőre szükség van. Az egyház valahogy mindig az intézményes részt helyezte előtérbe a karizmákkal szemben. Számos példát említhetünk arra, hogy ami ellen egykor tiltakozott, azt ma már elfogadja.
Az is igaz, hogy nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt. Ha túl gyorsan haladunk, akkor destabilizáljuk, ha túl lassan haladunk, akkor megcsontosítjuk az intézményt. A II. vatikáni zsinat nem más, mint a modernitás elfogadása. Ennek a zsinatnak a XVII. században kellett volna megtörténnie. Négy évszázadot kellett várni, míg megvalósult, s aztán arra kényszerítettük a híveket, hogy négy év alatt dolgozzanak fel négy évszázadnyi elmaradást. Természetes, hogy ebbe belebetegedtek.
A modernitás a referenciák hiánya. Hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket a szabadság, a lélek, a fantázia, a találékonyság. Ez nagyon jó, számomra is ez az elfogadható magatartás. Én ugyanakkor igyekszem csak annyira destabilizálni, amennyire az emberek ezt válság nélkül képesek megélni.

Magyarországon elhangzott egyik előadásában úgy fogalmazott: „Nem mondhatjuk el ma ugyanolyan módon az evangéliumot, ahogy tegnap elhangzott. Hűségesnek lenni az evangéliumhoz azt jelenti, hogy újra fel kell fedeznünk”. Ön szerint mit kell érteni az új evangelizáció alatt? Más lelkületre vagy új módszerekre van szükség?
– Mindkettőre. Az új evangelizáció nem abban áll, hogy megismételjük a régit. Új nyelvezetet kell találni, újra kell gondolni, újra szavakba kell önteni az üzenetet, hogy értelmet nyerjen. Ha a IV. századi formulákat ismételgetjük azoknak, akik semmit sem értenek belőle, az olyan, mintha kínaiul beszélnék egy magyar emberhez. Az egyház kínaiul beszél.
Két modern teológus is felhívta erre a figyelmet. John Henry Newman a XIX. században a dogmák fejlődéséről beszélt. Karl Rahner átvette ezt a gondolatot. Egy dogmatikai meghatározás olyan érkezési pont, amely egyúttal kiindulási helyzet is. A dogma egy állomás. Nem szünteti meg a további kutatást, hanem éppen ellenkezőleg: ösztönzi azt. A teológiai feladata, hogy állandóan új megfogalmazásokon gondolkodjon, és összekötve a hitet az élettel kapcsolatba hozza azt a kortárs áramlatokkal. Ezek az áramlatok megszólítanak minket, mondanivalójuk van a számunkra. Amikor a vatikáni zsinat párbeszédről beszél, azt mondja, hogy ez a megtérés új stratégiája. A dialógus azt jelenti: elismerem, hogy a másiknál is van igazság, és hagyom, hogy ez megszólítson és megváltoztasson engem.

Említette, hogy nem lehet már ugyanazon a nyelven megfogalmazni az üzenetet. De vajon a nyelv változásával nem változik-e meg a tartalom is?
– A lényeget kell megőrizni. Mindig fennáll a veszélye annak, hogy a nyelvezet és a szavak megváltoztatásával változik a tartalom is. Ha viszont nem változtatunk a nyelvezeten, akkor elszalasztjuk azt a valóságot, amely megújulást hozhatna a hitünkben. Pierre Teilhard de Chardin azt tette az evolúciós elmélettel, amit Newman a dogmákkal. Tulajdonképpen megkeresztelte Charles Darwin elgondolását. Felismerte, hogy a törzsfejlődés fogalma óriási gazdagságot hozhat a hitben. Teilhard de Chardin egész életében küzdött az egyház hatalmasságaival. Nyelvezetet változtatott, de ragaszkodott a lényegeshez. Ezt viszont annyira másképp fogalmazta meg, hogy elbizonytalanította az egyházat. Nem attól vagyunk hűségesek, hogy ugyanazt ismételjük. Akkor vagyunk hűségesek, ha megértjük a lényeget, és azt érthetővé tesszük mások számára.

Ön az egyház hármas reformjáról írt levelet XVI. Benedek pápának. Minek kellene változnia a pasztorális területen?
– Sajgó Szabolcs atyától tudom, hogy a Párbeszéd Háza egy olyan hely, ahol mise után találkozhatnak, elbeszélgethetnek egymással a fiatalok. Ez jó példa. Az is fontos pillanat lehet az életünkben, amikor iszunk egy pohárral, eszünk egy pizzát, és közben beszélgetünk. Az igazság nem a pap szájából hull alá, és nem kell imára kulcsolt kézzel fogadnunk azt. Van egy számomra kedves karikatúra, amely azt ábrázolja, hogy a Szentlélek mint zuhanyból folyó víz csorog alá az egyházra. A pápa fejére hull a víz nagy része, s aztán egyre kevesebb jut a bíborosokra, a püspökökre, a papokra. Szegény hívek pedig ott legalul igyekeznek legalább egy-két cseppet elkapni. Nos, ma már alulról jön a Szentlélek, nem felülről. Remélem, azért egy kicsi jut belőle a pápának is (nevet).

Boldog VI. Pál pápa az Evangelii nuntiandi (Az evangélium hirdetése) kezdetű apostoli buzdításában úgy fogalmaz:
„A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is.” Miként lehet tanú egy mai keresztény?
– Valóban, ha túlságosan a tanítás felé indulunk el, akkor gyakran hiányzik a tanúságtétel. Ha pedig a tanúságtételt erőltetjük, akkor hiányozni fog az az intellektuális igényesség, amelyre szükségük van az embereknek. Egykor a gondolkodást helyeztük előtérbe, ma a tanúságtétel a fontosabb. Semmi nem fogja átvenni az értelem és a gondolkodás helyét. De a gondolkodásnak nincs hitelessége a tanúságtétel nélkül. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt, hiszen mind a kettőre szükség van. Ha például úgy beszélek az evangéliumról, hogy nem élem azt, akkor nem vagyok hiteles, akkor a szavam nem sokat ér. Ha az evangéliumot hirdetjük, és közben palotában lakunk, akkor az emberek nem hisznek majd nekünk. A szerzetesek is gyakran beleesnek ebbe a csapdába. Azért említem őket, mert én is az vagyok.

Az egyik előadásának címe: Egzisztenciális vallásosság. Mit jelent ez?
– A hit úgy kapcsolódik az egzisztenciához, ahogyan a fa a földhöz. A hit az életből táplálkozik. Föl kell tennünk tehát a kérdést, hogy mi is a létezés. Az értelem és a gondolkodás fontos, de az egzisztenciális hit összefonódik a létezéssel, és összekapcsolódik a tapasztalattal. Gondoljunk ismét arra, amit a tanításról és a tanúságtételről mondtunk. A tanítás az értelmünket érinti, a tanúságtétel a megélt valóságot. Az egzisztenciális vallásosság az ember életéről beszél és az életéhez szól.

Ön a hármas reformjában a teológia és a pasztorális terület mellett a spiritualitást, a misztikát is említi. Nem áll ez távol a mai embertől?
– Sok ember számára az a misztikus, aki a felhők fölött jár, aki elszakadt a valóságtól. Az igazi misztika a valóság átlátszósága. A misztika annyit jelent, hogy egy pohár vízben felismerjük Istent. Egyszer tizenöt éves lányoknak tartottam lelkigyakorlatot Kairóban. Nyár közepe volt. Mindenki elé odatettem egy pohár hideg vizet, és megkérdeztem tőlük, hogy szomjasak-e. Persze azt mondták, hogy igen. Rendben, akkor most tegyétek rá a kezeteket a pohárra. Ugye, milyen jó hűvös? Most emeljétek a szájatokhoz, csukjátok be a szemeteket, és igyatok egy kortyot, aztán még egyet, aztán egy harmadikat. A vízen keresztül fedezzük fel Istent. Nem az elvont, nem az absztrakt Istent, hanem Istent, aki az életem. Ez a misztika.
Mindennek a másik oldala, hogy elszigeteltük a szentségeket. A szentség azért szent, mert ott van a templomban, mert azt a pap hozta létre. Emellett ott van a mindennapi élet, az étkezés, a pizza, egy pohár víz. A misztika a létezés szíve, a középpont, a lényeg. Misztikus az, aki rád nézve fölfedezi Istent. Ez radikális, alapvető megtérést feltételez. Ezértnemválaszthatósoha szét az aszketizmus és a misztika. A misztikus aszkézis nélkül illúzió. A misztika ugyanakkor húsvéti gondolat, mert keresztülvisz bennünket a halálon. Misztikus tehát az, aki egészen meghalt önmaga számára, aki teljesen túlhaladta saját egóját. A misztika egy haladás, egy fejlődés végén áll. Sokan azt hiszik, ha keresztbe teszik a lábukat és jógaülésbe ülnek, vagy megfelelően lélegeznek, akkor azonnal megtalálják Istent. Mások azt gondolják, hogy kész receptek által juthatnak el a misztikához. Pedig csak egyetlen módszer létezik: az, ha meghalunk önmagunk számára. Ilyen egyszerű.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..