Az önmagában megbotló ember

A keresés, istenkeresés részben lelki, részben kulturális szükséglet az irodalomban, hangzott el, s ehhez Mekis János a következőket fűzte: „Bizonyíték erre nagyon sok vers a XX. századi magyar irodalomból. Tomka Ferencnek igaza van, amikor Istenkeresés a magyar irodalomban című könyvében istenkereső költészetnek nevezi a magyar irodalom egyik nagyon fontos vonulatát. Azt a vonulatot, amelyhez nem kifejezetten keresztény vagy vallásos költészetet művelő szerzőket is sorol: Ady Endrétől József Attiláig sokakat. Náluk az istenkeresés nagyon fontos verseket hívott életre. Adytól a Hiszek hitetlenül Istenben, vagy éppenséggel a Krisztus-kereszt az erdőn című művet említhetem. József Attilának viszonylag kevésbé emlegetett verseit, így például az Isten címűt ugyancsak az istenkeresés irodalmi vonulatába sorolhatjuk.”

Arra a kérdésre, beszélhetünk- e keresztény vagy katolikus irodalomról, az irodalomtörténész így válaszolt: „Kiindulópontnak tekinthetjük – ha nem a kulturális hagyományokra gondolunk – a vallásos ember fogalmát. Babits Mihály a katolikust egyetemesként határozta meg. Sokan bírálták ezt, például Szigeti Csaba irodalomtörténész, aki azt mond ta: ez felekezeti katolicizmus.

Halmai Tamást arról faggattam, mi lehet az oka, hogy úgynevezett katolikus, keresztény szerzők kihullanak az irodalmi kánonból?

„Ennek több oka lehet. Ha például a művek esztétikai értelemben nem eléggé összetett, nem eléggé komplex minőséget testesítenek meg. Ilyen például Mécs László költészete. (Volt, aki Rónay Györgyöt, Sík Sándort is ide sorolta – a szerző.) Egy másik ok: az olvasók, az irodalomtörténet-írás nem szereti az ideológiailag nagyon zárt, világképileg homogén életműveket, amelyek határozottan valamilyen tan vagy dogma közvetítésére szegődnek… Ideológiai, világnézeti értelemben szűkös lehet egy olyan műnek az esztétikuma, amely nem annyira saját poétikai játékterének tágításával törődik, hanem azzal, hogy minél pontosabban, minél szorosabban közvetítse azokat a tanításokat, amelyek megfelelnek saját világképének.”

Eszerint esztétikailag nem elfogadható, ha világképének megfelelően próbál valaki a teljességről beszélni? – kérdeztem.

„A lehetséges olvasóközönség széles rétege valóban így érzékelheti: neki az olyan mű nem sokat, vagy akár semmit sem ad, amely kizárólag egy vallási világkép, egy eszmerendszer közvetítésére szegődik. Mondhatjuk erre, hogy tévedés, de ettől valószínűleg még létező tény.”


Vörös István első hallásra provokatívnak tetsző megfogalmazása szerint „neki kell menni a dogmatikai határoknak”. Ezzel a két kánon – a vallási és az irodalmi – kereszteződésére utalt. „Megtörténhet, hogy egy adott írás tökéletesen megfelel az Újszövetség szellemének, de számomra esztétikailag gyengének tűnik – vagy fordítva is igaz lehet: előfordulhat, hogy esztétikailag jó, de azért mégse mondhatunk bármit például Szent Pálról.”

S ha a mű megfelel a keresztény hit tanításának és esztétikailag is jó?

„Az ilyen kortárs alkotóra említették példaként Vasadi Pétert. Egy irodalmi teljesítmény mindig átlép valamilyen határokat. Olyat hoz létre, ami addig még nem volt. Nem feltétlenül radikálisan, nem kell mindent felforgatni, de olyasmi születik, amit így még nem fogalmaztak meg. Lehet, hogy valaki nem szívesen hallja, amit például Borbély Szilárdtól idéztek, aki egyik művében azt írja, Jézus nem fog föltámadni, más ugyanakkor nem kánonszegésként értelmezi ezt, hanem úgy, hogy az író ezzel a problémával, ezzel a vízióval küszködik.”

Elköteleződés, világnézeti elköteleződés… Mintha ez a magatartás ellentétben állna az esztétikai minőséggel.

„Nem szükségszerűen, de belefuthat. Nem értékmérő, hogy valaki átlép-e egy vallási dogmát, műve attól még csapnivaló lehet. Alkotás közben semmilyen külső szabályrendszert nem szabad követni, kizárólag az írás szabályait. Aztán az író, a költő kiemeli a fejét az alkotás folyamatából, s meglátja, mi született. Ugyanakkor nem ismerek olyan kortárs magyar írót, akinek műveiből le tudnám vezetni, hogy eltántoríthatatlanul ateista lenne.”

Eleven szellemi légkörben folyt a beszélgetés, remélhetőleg az imént kiragadott gondolatrészletek is erről tanúskodnak. Egyetértek azzal, a téma olyan nehéz és szerteágazó, hogy gondolatilag aligha járható egyszerűen körbe. A jó szándék az értelmes és értő vitához – mint esztétikai követelmény – aligha volt megkérdőjelezhető, élményt nyújtott, amit jelez: már vége volt az estnek, bennem mégis további gondolathullámokat keltett.

Feltétlenül értéknek tekintsük- e, ami korszerű? Elavult, érvénytelen is lehet – hiszen ami kor-szerű, nem jelent feltétlenül akár erkölcsi, akár esztétikai normát. A korszerű annyit hordoz: megfelel a maga korában divatos, elfogadott vagy egyszerűen csak elterjedt stílusnak, gondolatnak. Ami ma korszerű, holnap korszerűtlen lehet.

S igazuk volt a beszélgetőknek abban, hogy kategóriákkal, irodalmi kánonokkal nem juthatunk közelebb az igazsághoz a művészetben. Hogyan kerül ide az igazság? Annak a régóta ismert megállapításnak a szellemében, amely szerint az első és legfontosabb esztétikai követelmény a tisztesség. Tehát erkölcsi követelmény. S az erkölcsi norma az igazsághoz méri magát. Különben a mű – és az alkotó – céltalanul himbálódzik a maga alkotta világban, mint egy üres műanyag palack a világtengeren. A művészet a megrendültségen – mint irodalmi követelményen – keresztül köti magát az igazsághoz. A megrendültségben – görögül megnevezve, hiszen ők alkották meg a fogalmat: a katarzisban – az ember csonka létezése találkozik a teljesség lehetőségével és igényével.
Ez a találkozás, ez az ütközés, viaskodás, ráébredés, ez a dráma (és még számos kifejezés kívánkozik és sorolható ide) jelenik meg a művészetben. Nem irányulhat kevesebbre, mint hogy: a mindenséggel mérd magad! Ellenkező esetben a szó, a mondat, a szöveg, ha mégoly tetszetősnek tűnik is, elhamvad és lehullik annak a kísérlet-kudarcnak a szellemében, amely szerint a szó (a beszéd, a kifejezés) arra való, hogy elfedje a gondolatokat. S megint csak hova lyukadunk ki? Tisztességesen kell – csak tisztességesen szabad – bánni a szavakkal, hogy ne fedjék el a gondolatokat, ne csonkítsák meg az emberben eleve meglevő, mindenségre irányuló szellemi, lelki, érzelmi és akarati erőfeszítést.

Létezése csonkaságában az ember tudva és akarva ne csonkolja magát tovább, hanem éppen azon csoda (nevezzem így) által, hogy bár csonkaságban, rész-szerűségben (időben és térben, mulandóságban) élünk, mégis képesek vagyunk a nem-csonkára, a nem-részszerűre tekinteni – a teljességre, az igazságra.

Ebben a feszültségmezőben élünk, s az igazi művészet – az igazi irodalom – ennek adja szép, szép mert igaz lenyomatát. Az irodalomnak nem az a dolga, hogy igazolja Isten létét – hanem hogy megmutassa, hogyan viszonyul az ember Istenhez.

Az alkotó olykor elkeseredik: „Zengő érc vagyok és pengő cimbalom! Rohadjon meg mindenki – írja Esterházy Péter. Igen, ebben az elkeseredett megrendülésben is fölismerhető a szép, amennyiben az igazhoz közelítő drámai keserűségének ad hangot. Az ateista ember imája is szép lehet, amikor öklével döngeti Krisztus mellkasát: nem akarlak tudni, nem akarlak hinni! Így fejezi ki pillanatnyi megrendült viszonyát a maga lehetséges – létezése által kínált – teljességéhez.

Azt mégsem gondolom, hogy pusztán az elkeseredés, az ököldöngetés szülhet esztétikai szépséget. Szülhet ez is, de az esztétikai minőséget nem zárja ki az igazság iránti elköteleződés. Másként: ha az ember nem csak a lázadás, az ellenállás hangján szól csonka létéről, s az ebben a csonkaságban is fölismerhető teljesség- lehetőségéről. (A „jópofáskodó” blaszfémiáról, hetyke szövegzsonglőrködésről, pukkasztó szó-nemtörődömségről mint a giccs legrosszabb formájáról most ne beszéljünk.)

Az ember, életével szembenézve – s a művész, az alkotó ennek a szembenézésnek valamiféle, nevezzük így: alkotó kifejezését tudja adni – mindenképpen megbotlik önmagában. Ebből a „megbotlásra” adott válaszből születnek a művek.

Keresztény irodalom – katolikus irodalom. Számomra értelmezhetetlen fogalmak, mint ahogyan például a buddhista, sintoista, taoista, mohamedán és a többi hasonló kifejezés alá sorolt-kényszerített irodalmi kategória. Civilizációs fogalomként beszélhetünk arról, milyen kulturális miliőben született valamely mű, de ez önmagában semmiképpen nem határozza meg irodalmi értékét. Végül is az alkotás hitelesíti önmagát, s hitelesíti ilyen módon az alkotót is: a művészet hordozza-e azt az igényt és létezés- igényességet, amit katolikus keresztényként Tertullianus így fogalmazott meg: anima naturaliter christiana. Az ember természeténél fogva keresztény. Azaz: a már említett életcsonkaságból életteljességre vágyakozik- törekszik.

S akkor megértjük, a művész bármilyen témát választhat versben, prózában, drámai alkotásban – bármilyen úgynevezett profán, akár látszólag megbotránkoztató témát is, élet-leheletet –, ha megfelel természetétől fogva adott létezés-hivatásának.

Úgy tűnik, a kortárs (magyar) irodalomban sokszor nem is ezzel van a baj. Hanem az olyan törekvésekkel, amelyek például attól válnak erőszakoltan modernné, népszerűvé, ha megkérdőjeleznek egyes dogmákat, ettől remélve újszerű izgalmasságukat.

Csakhogy – ismétlem – tévedés az „újszerűséget”, a „normasértést” esztétikai mércévé tenni. A normasértés kifejezés már önmagában erkölcsi sebvágást jelent, s ha hozzátesszük az újszerűséget, a divatot (az ami új, ami divatos, az eleve jobb, értékesebb hamis tételét), igazat adhatunk a régi megállapításnak: Aki a korszellemmel köt házasságot, hamar özveggyé válik. Az ember képes „nekimenni a dogmatikai határoknak”.

Az ember erre is képes (ilyenkor nevezem önmagában megbotló embernek), de ezen az alapon az alkotó ne formáljon jogot a keresztény, katolikus irodalmi minősítésre. (Egyébként a valóban keresztény, katolikus írók, alkotók nem igénylik maguknak ezt a meghatározást – vagy ha igen, babitsi értelemben.)

Gazdagító tűnődésre nyújtott alkalmat az este, s közben felidéződött bennem a magam írásra vonatkozó felfogása: szolgálni a gyarló, elbukó, bűnös ember (az én) lélekben mégis fölemelkedni akaró – Istenhez emelkedni akaró – sorsát.

Fotó: Elmer István