Fotó: Lambert Attila
Három szervezet hívott közös gondolkodásra november 24-én Budapest belvárosába, a Háló Egyesület közösségi központjába. A téma az önkéntesség kultúrája volt.
A Háló budapesti központja, az S4 hatalmas üvegablakai miatt az utca felől olyan, mint egy galéria. És részben, időről időre az is: most éppen híres muzsikusokról, például Solti Györgyről, Leonard Bernsteinről, Ferencsik Jánosról, Kocsis Zoltánról koncert vagy próba közben készült fotók láthatók a falakon. A kollégára várva a gyülekezőket figyelem, időnként pedig ajtót nyitok az üdítőitalokkal érkező szervezőknek. Amikor pár perc múlva bemegyünk, először mindenáron bennünket is regisztrálni próbálnak, és majdnem kitűzőt is kapunk. Később többször is arra gondolok, talán jó lett volna elfogadni, hogy jobban beolvadjunk, résztvevőkké váljunk. A vendégek ugyanis, noha sokfelől érkeztek, egykettőre megtalálják egymással a hangot, kezdenek közösségként működni. És rossz kimaradni ebből, csupán szemlélőként jelen lenni.
Schön Bálint 10 után üdvözli a megjelenteket a Hetvenkét Tanítvány mozgalom, a Háló Egyesület és a 72 óra kompromisszum nélkül akció közös, egész napos rendezvényén, amelyre Szombathelyről, a nógrádi Alsópetényből, Délvidékről és a Partiumból is érkeztek meghívottak. Aztán Puchard Balázs beszél arról, mit jelent a nap szlogenje, a „Legyél te a változás”, amely mindenkinek ott látható a kitűzőjén. Sokan és sokszor jogosan vagyunk elégedetlenek azzal, ami a közvetlen környezetünkben és általában a hazánkban körülvesz bennünket. A 72 óra évről évre egy alkalommal, három napon át hadat üzen a tehetetlenség érzésének, és ezreknek kínál lehetőséget arra, hogy a változásért tenni tudjanak. A Hetvenkét Tanítvány most a 72 órásokkal összefogva azt szeretné elérni, hogy ami eddig évente csupán három nap volt, az folyamattá váljon, beépülhessen a mindennapjainkba. Darvas Márton, a 72 óra főkoordinátora néhány mondatban visszatekint a nemzetközi kezdeményezés 90-es években indult történetére, és beszámol az idei 72 óra rekordjairól: a körülbelül kilencezer résztvevőről és a 130 településről, ahol a projektek zajlottak. Ennek az évnek náluk a „Több vagy, ha adsz” volt a mottója, amely hadat üzen az önzésnek és az elszigetelődésnek, életünk „minikárhozatának”, amely abból a tévhitből alakul ki, hogy elég vagyok magamnak. Aki másokért tesz, maga is gazdagabb lesz, ennek igazolására szolgál a nap első programpontja: az idei 72 óra néhány projektjéről következő képes beszámoló.
Kilenc ilyet hallgatunk meg egy-egy résztvevő, szervező előadásában: mind nagyon színes és lelkesítő. Átjárja ugyanis őket a személyes megtapasztalás ereje, lelkesedése. Voltak, akik rackajuhokat tereltek (!) Alsópetényben, mások, a Csillaghíd Alapítvány két önkéntese Böjte-otthonokban végzett kiterjedt tevékenységükről, például táboraikról számolnak be, egy csapat vízelvezető árkot ásott ki Gálosfán, a Pálferi Karitász futóversenyen gyűjtött hajléktalan emberek számára, és kültéri játékokat vitt a nemzeti kegyhelyünk melletti Mátraverebélyre, amely az ország egyik legszegregáltabb roma települése. Sokat foglalkoznak a Batthyány-Strattmann-gyermekotthon lakóival is. A Szép Jelen Alapítvány egy szociális nyaralóhely fejlesztésében vett részt Gánton, húsz Háló-tag egy nagyszalontai árvaházban vállalt szolgálatot, Gyergyóban pataktakarítás volt a feladat, a kárpátaljai Rahó gyermekotthona számára kirándulást szerveztek, a felvidéki Füleken a várat kellett kitakarítani, a délvidéki Maradékon pedig ottani gyerekekkel játszottak.
A füleki beszámolót Nyiri Szabolcs, a Hetvenkét Tanítvány mozgalom egyik vezetője tartotta, nagyon ihletetten, mély beszélgetések, különböző generációk közötti találkozások emlékét felidézve. A szünetben őt kérdezzük a két és fél évvel ezelőtt Erdő Péter bíboros kezdeményezésére létrejött mozgalomról. Ennek eredendően szakmai műhelyek létrehozása, kapcsolatépítés volt a célja. Idővel a fiatalok egyre hatékonyabb elérése is fontossá vált, teszi hozzá Szabolcs, akárcsak az ahhoz való hozzásegítésük, hogy miután befejezték a tanulmányaikat, megtalálják a helyüket szakmai körökben. A mozgalom az átmenet időszakát akarja megkönnyíteni a felnőtt kereszténység felé vezető úton. Ehhez jó eszköznek tartja az önkéntességet is.
*
Puchard Balázst és Schön Bálintot pár percre is nehéz kivonni a nap forgatagából, annyira élénk a teremben a beszélgetőkedv. Balázs hangsúlyozza, hogy az önkéntesség gondolata nemcsak az egyházak, hanem még a vallásosság határait is átlépi: ahhoz, hogy valaki közösségben akarjon tenni másokért, nem kell vallásosnak lennie.
Bálint a helyszínről szólva, a Háló eszményei jegyében az „otthonegyházról” beszél, amelynek megteremtését fontosnak tartja. Az S4 otthonos érzéseket akar ébreszteni az érkezőkben, személyességre törekszik. A cél az, hogy itt mindenki otthon érezze magát, ezért alap a megvendégelés – teával, üdítővel, pogácsával. És ma este a különböző vidékekről, országokból érkezettek is ezért fogják a saját ételeikkel megvendégelni a többieket. A Hálót egyszerre jellemzi az intimitás és a nyitottság, mondja Bálint. – Az önkéntesség nálunk még ma sem evidens, bevett dolog – teszi hozzá –, pedig bizonyos értelemben mindenki önkéntes. Hiszen tudjuk: a boldogságunkhoz mások boldogságán keresztül vezet az út, senki sem élhet elszigetelten. Ezért akarunk közösségben lenni, családot alapítani. A kérdés az, hogyan tudunk egyensúlyt teremteni a külső (a világra vonatkozó) és a belső (saját közösségeinket építő) aktivitásunk között. Az lenne a jó, ha a közösségeinkkel időnként kilépnénk a világba, és másokért is tennénk.
A Hetvenkét Tanítvány mozgalom célja emiatt az, hogy már meglevő mozgalmakat megszólítson, összefogjon, közös cselekvésre motiváljon, mondja végül Balázs.
*
Ebéd közben a mai programról beszélgetünk, amely sok kiscsoportos beszélgetésből, játékból, például bibliai Beugróból és előadásokból fog állni. Az előadók Gájer László és Papp Miklós lesznek. László atya leül mellénk egy kicsit, és elmondja, miért tartja fontosnak, hogy mindig a csendből, az elmélyülésből induljunk el az aktivitás felé. A filantrópia helyes, de fontos, hogy megalapozzuk, mint hajnali és éjszakai imáival Jézus is tette, hangsúlyozza. Az igazi humanizmusnak spirituális, természetfeletti horizontja is van, nem öncélú.
Amikor az önkéntességre terelődik a szó, László atya elmeséli, mennyire zavarba került, amikor a 72 óra résztvevőinek munkát kellett adnia a plébánián. Az ok: nem vagyunk az önkéntesség gondolatára hangolva, ez nem tartozik a beidegződéseinkhez. Pedig egyházi berkekben rengeteg mindennek önkéntességen kellene alapulnia! Jó volna, ha e téren több lenne bennünk az ősegyház lelkületéből, mondja végül, és felolvas nekünk egy rövid, a hívek közösségi lelkületét bemutató részletet az Apostolok cselekedeteiből.
