Az egyház jogrendje alapján a hitehagyó önmagától beálló kiközösítésbe esik. Az egyház már a kezdetektől őrzi és védi a hit letéteményét, melyet nem lehetett senkinek kiadni. Ezért az ősegyházban a katekumenek, vagyis a keresztelkedésre készülők mellett ott állt egy kezes, a későbbi keresztszülő, akinek a személye garancia volt arra, hogy akit ő hozott be a keresztény közösségbe, az nem fogja elárulni a híveket, és nem fogja meggondolatlanul másnak elmondani a hitvallás titkait. Szent Ciprián idejében (†258) a bukottak (lapsi) a keresztényüldözés idején tagadták meg hitüket, de a szent életű karthágói püspök hívására visszatérhettek az egyház közösségébe, mivel itt kezdték el hitéletüket, ide is térjenek vissza, mert máshol – a misztériumvallásokban – nem találnak üdvösséget. Aki ma hagyja el az egyházat – s ez Ausztriában, Németországban elég gyakori –, nem annyira a hitelvek miatt teszi, sokkal inkább valamilyen külső hatás eredményeként, mely lehet egy másik vallási közösség részéről az érzelmi elemeket sem nélkülöző hatásos meggyőzés, vagy éppen a médiában mindig igen nagy visszhangot kapó – tényeken vagy akár valótlan vádaskodásokon alapuló – egyházi visszaélések következtében kialakult személyes döntés. Jézus Krisztus egyetlen egyházat alapított, mely a II. vatikáni zsinat tanítása szerint a katolikus egyházban áll fenn. A keleti, majd a nyugati egyházszakadás következtében jogi és teológiai alapokon új közösségek, „egyházak” születtek. Az emberi gyengeségből származnak ezek a törésvonalak, melyek sajnos a hiteles evangéliumhirdetést kérdőjelezik meg. Ráadásul a mai összetett világban az individualizmus és a liberalizmus meg is könnyíti, hogy a korábbi egyházfegyelem mellőzésével a hitben kevésbé jártas egyháztagok – ha valami ok ezt, szerintük, indokolja – elhagyják egyházukat, és egy másikat, akár más vallást válasszanak. Előfordulhat természetesen az is, hogy a „formális aktussal” való távozás, és más vallási közösségbe való átlépés célja az anyagi kötelezettségektől való mentesülés. Az egyháztól teológiai értelemben azonban nem lehet elszakadni. A keresztségben kapott kegyelem ugyanis egyszer és mindenkorra lefoglalja az embert lelkében, személyiségében, ami fizikai tettel nem szüntethető meg. Épp ez az a remény, hogy valaki, akár a halálos ágyán is, rendezheti kapcsolatát az egyházzal. Ha valaki mégiscsak visszatér a katolikus egyház keretei közé, ezt egy új megtérésnek lehet nevezni, melyet természetes módon kísér az újjászületés szentségeinek felvétele, a szentgyónás, a hitvallás elmondása, és a szentáldozásban a Krisztussal való találkozás megújító hatása. Bármilyen messziről jöjjön is valaki: a katolikus egyház kapui nyitva állnak, mert az egyház soha nem mond le egyetlen gyermekéről sem, akit a keresztségben egyszer már befogadott. A megtérő azonban további gondoskodást igényel, s ez nemcsak a lelkipásztor, hanem a hívő közösség feladata is. A visszafogadott lelkiismeretét a rendszeres szentségi élet egészen megtisztíthatja, és újból teljes értékű tagja lehet a katolikus egyháznak. Az egyháztörténelemben számtalanszor fordult elő, hogy a „megtévedtek” belátták döntésük helytelenségét, és újra kérték felvételüket az egyház közösségébe. Az irgalomban gazdag Istent képviselő egyház mint anya várja vissza gyermekeit a hívek nagy közösségébe. Itt azonban felmerül minden egyes Krisztus-követő felelőssége, hogy miképpen képviseli és éli a saját hitét, mert sokan a részből következtetnek az egészre, és akármelyik egyházi személy negatív magatartása a másikat botránkoztathatja, s így helytelen döntésbe sodorhatja. Az eltávozók, de a visszatérők esete is mutatja, hogy komolyan kell vennünk az evangélium tanítását a mindennapokban, hogy „aki áll, vigyázzon, el ne essék” (1Kor 10-12).
a szerző teológiatanár