Tudósok és művészek, papok és szerzetesek, tanárok és hivatalnokok, diákok és kétkezi munkások mindnyájan tenni akartak valamit a nemzetért, mind lelkesen tervezgették Magyarország új virágkorát. Az akkor Szatmárnémetiben működő Palánkay Gauss Tibor jezsuita páter kezdeményezésére több száz fiatal, főként egyetemi hallgató értekezett a nők hivatásáról. A„páter” (így emlegettük) ugyanis azok közé tartozott, akiknek meggyőződése volt, hogy a keresztény jövő ezeknek a leányoknak a kezében van. Leányokéban, akik a következő nemzedék felnevelői, feleségek és anyák lesznek. Ha átérzik küldetésük súlyát, virágoskert lesz újra híres Pannónia. Nemcsak értekeztek, hanem cselekedtek is, hogy talentumaikat kibontakoztassák. A„szebb jövő” (így mondták a cserkészek is) munkásaiként csoportokat szerveztek. Előadásokat tartottak (a családról, a gyermeknevelésről), irodalmi esteket szerveztek, szavaltak és énekeltek (és közönségüket is megénekeltették). Éveken keresztül élt azután (a Korda Kiadó és Nyomda jóvoltából) kis folyóiratuk, Kedves Húgom címmel. A havonta megjelenő kis újság rövid időn belül tízezres példányszámot ért el; akik csinálták, arról is meg voltak győződve, hogy igyekezetük százezreket mozdít meg, és egész országunk Mária országa lesz. Hirdették Mécs Lászlóval: „Millió magyar, ha találkozik egyszer, megrendül a vén Föld, s új pályán kezd futni!” Gauss páter legfőbb segítője, a mozgalom tényleges szervezője, Bárány Ilona abban az időben orvostanhallgató volt, aki Révfülöpön, családi villájukban többnapos lelkigyakorlatra hívta össze az első „munkaközösséget”. Már ekkor lappangott az a csíra, amely lassan, fokozatosan bontakozva a Vinculum Caritatis szövetségévé érlelődött. Addig azonban még néhány súlyos esztendőnek kellett eltelnie. Épp hatvan évvel ezelőtt, az 1949-es esztendőben, pápai jóváhagyással kezdte meg működését, immár mint szerzetesrend a Vinculum Caritatis. A jubileum alkalmából páter Palánkay Gauss Tibor utolsó magyarországi működési helyén, a kispesti Jézus Szíve-templomban emléktáblát áldott meg Székely János püspök úr, aki az ünnepi szentmisén méltatta az alapítók munkáját és azt a célkitűzést, amely a rend nevében is szerepel: Szeretet Köteléke. Mert hiszen meghasonlott világunk legnagyobb hiánya az a láthatatlan, mégis mindennél erősebb kötelék, a szeretet, melynek össze kell kötnie Istent az emberrel és az embert a másik emberrel. Páter Palánkay és Bárány Ilona munkája szemmel láthatóan bő termést hozott: a szentmisén a Vinculum népes családja volt együtt: tagok, barátok, a hőskor tanúi és későbbi nemzedékek.
Az emléktábla szép szimbólumát is a püspök úr értelmezte. A Vinculum fejlődése a földieper növekedéséhez és terjeszkedéséhez hasonlít: szinte észrevétlen, de előbb-utóbb beborítja a kertet. A páter sokszor említette ezt a példát. Talán maga is erőt merített belőle. Hiszen a kommunizmus idején őt is (mint Bárány Ilonát és másokat) meghurcolták, bebörtönözték. Az ötvenes években a kispesti templom mögött, egy kis kerti vityillóban talált menedéket. A kertbe földiepret ültetett. Egy alkalommal, amikor (úgy a hatvanas évek vége felé) látogatóba jött hozzánk, hozott is a gyümölcsből. Alighanem biztatásnak szánta. A hőskor – a harmincas évek vége és a háborús évek – lelkes csapatából többeknek már „véget ért a földi munka”. A páter Münchenben, Bárány Ilona a kővágóörsi temetőben, szülei és nagyszülei mellett nyugszik; és többen az egykori munkatársak közül (Ibolya, Ivett, Mizsi, Ica) ugyancsak az ég honából figyelik az „utódok” küzdelmeit, ám segítségüket, jelenlétüket érzik a még élő tanúk. Jó volt január utolsó vasárnapján, a kispesti jezsuitáknál együtt imádkozni egy új tavaszért, mikor majd az egész országban virágba borul az „epreskert”
Pollich Julianna
Utolsó üzenet Lourdes-ból
Bátyám, Szűcs Ferenc 1929-ben született Héhalomban, 1954-ben szentelték pappá Vácott. Szolgálatát Gyömrőn kezdte meg, majd Máriabesnyőre került, ahol az 1956-os események kapcsán autóbaleset érte. A baleset következményeit húsz éven keresztül viselte türelemmel és alázattal. Utolsó szolgálati helye Vácott volt. Állapota folyamatosan romlott, rendszeresen kórházi kezeléseken esett át, ahol szintén igyekezett betegtársainak lelki támaszt, megerősítést nyújtani. Súlyos betegen került haza Héhalomba, ahol édesanyánk és testvérem ápolták. Innen indult el utolsó nagy útjára Lourdes-ba, ahova mindig is vágyott. Szeretett volna még élni, meggyógyulni. A betegeket kísérő nővér levelében írta: „Este tíz felé kijelentette, hogy sokkal jobban van. Nem akar aludni, mert még sokat kell imádkoznia. Felsorolta, kikért: hozzátartozóiért, paptestvéreiért, hazájáért. Csakugyan hozzáfogott félhangon, hol magyarul, hol németül, hol latinul. Egy betegtársa megjegyezte: imádkozzék majd másnap a grottánál. Azt felelte: nem várhat, okvetlenül még ma éjszaka kell imádkoznia.” 1976. május 9-én, vasárnap reggel a Jóisten magához szólította. Zarándokok, papok bizonyára fölkeresik sírját a de Langelle temetőben (Cimetiére de Langelle), a tizenhármas parcellában.
Gutai Ferencné
(Jászdózsa)
