„Mindig az igazat írta…”

– Nagyon sok gyermekkori élményem van Gölléről, a szülőfalumról, és ezek az emlékek egyre többször jönnek elő, ahogy jár felettem az idő. A legelső emlék, amikor dédanyám, Tapaszti Anna jött haza a templomból, és kérdeztem tőle: honnan jön. Ekkor lehettem talán ötéves. Ő ekkor azt válaszolta: „Kisfiam, elvoltam a Jóra.” Azóta sem hallottam senkitől ezt a szép és találó mondást. Sem Göllében, sem másutt a Kárpát-medencében, ahol magyarok élnek. Amikor vasárnap készülődöm a templomba, mindig eszembe jut dédanyám. Sok emlékem van dédapámról is, aki nevelt is, hiszen a szülei a mezőn dolgoztak. Aztán az állatorvos felesége, egy különleges pedagógus egyéniség is gyakran az eszembe jut, Belányi Walterné, Mária néni, aki megírta Gölle monográfiáját. Ő mutatott nekem először egy kőbaltát és egy bronzból készült karperecet. Attól a pillanattól kezdve érdekelt a múlt; a kövek, a történelem. Tagja is lettem az általa vezetett honismereti szakkörnek, és fő szervezője voltam az első honismereti kiállításnak, még 1966-ban. Én is jártam a „Jóra”; tizenöt-tizenhat éves koromban is ministráltam. Amikor csak tehetem, támogatom az egyházat, szülőfalumban és itt, Dombóváron is. Eddig két plébános emlékére állítottunk márványtáblát. Májusban készül a harmadik, Farkasdi András volt dombóvári apát-plébános tiszteletére.

Az elmúlt években több kötete jelent meg a hajdan szebb napokat látott településről, múltjáról, jelenéről, s dombóvári polgárként is aggódik a göllei iskoláért…
– Azt hiszem, minden jó érzésű magyar ember szereti és tiszteli azt a helyet, ahol született, ahol nevelkedett. Az őseim 1688-ban már Göllében éltek. Én a családommal több évtizede Dombóváron lakom, de itt is Göllére gondolok, hiszen Fekete Istvánnal mindennap találkozom. Itt, a nappaliban és a múzeumban is falra tettem portréját. Azt lehet mondani, hogy Gölléért és a göllei emlékekből élek. Sok göllei lakossal beszélgettem gyermekkoromban, és felnőttként is sok történetet hallottam dédanyáimtól, amit most vetek papírra. Mindig is szerettem az idős emberek társaságát. Apai nagybátyáimnak is sokat köszönhetek, mert ők nagyon sokat tudtak Gölle múltjáról. Kár, hogy nem élnek; mindketten valóságos „lexikonok” voltak.

Tavaly mindenszentek napján a családommal elmentünk a göllei temetőbe is, és mivel nagyon szép idő volt, a régi temetőt is bejártuk. Megmutattam gyermekeimnek két ükapám és két ükanyám sírját. Tehát nekik már ők a szépszüleik voltak. Mécsest gyújtottunk, és imádkoztunk értük is. Nekem is így mutatta meg édesapám a régi sírokat annak idején.

Azt hiszem, ma kevés fiatal tudja megmutatni a távoli felmenőinek nyughelyét. Jómagam egyébként az ünnepek elmúltával minden évben felkeresem a régi sírokat. De akkor egyedül járom a temető avarját, és elmélyedek a csendben, mert ott tudok igazán megnyugodni és emlékezni.

Mikortól datálódik a Fekete István-rajongás, amely nyilván sokat nyomott a latban a díszpolgári cím odaítélése kapcsán?
– Tízéves voltam, amikor szüleimtől megkaptam A koppányi aga testamentuma című Fekete István-regényt. Aztán később megtudtam, hogy az író a mi falunkban született. Ettől kezdve felkerestem a még élő játszótársait, és feljegyzéseket készítettem. 1968-ban kerültem Keszthelyre középiskolába. Ott ismertem meg Hausz Miska bácsit, aki Fekete Istvánnal végzett Óvárott. Ő adta meg az író címét. Tizenöt éves koromban írtam neki levelet, melyre válaszolt. Sajnos személyesen nem találkoztunk soha, mert amikor megismerhettem volna, azon a nyáron halt meg. Ekkor fogadtam meg, hogy addig ápolom az emlékét, amíg élek. Az özveggyel, Edith nénivel viszont sokszor találkozhattam budai otthonukban, és tizennyolc évig leveleztünk is. Tőle nagyon sokat tudtam meg népszerű írónkról. Hogy a díszpolgári cím odaítélésénél mi volt a fő momentum, nem tudom, de egy biztos: mindig szerettem és tiszteltem az egyszeri parasztembereket, becsültem elődeink munkáját és igyekeztem tenni a falumért. Ma is ezt teszem. Ezért nem vártam sem anyagi, sem erkölcsi elismerést, de jólesett, hogy szülőfalum vezetése és Kovács Ernő polgármester erre is gondolt. A díszpolgári cím még több munkára serkent és többet jelent, mint egy országos elismerés, mert úgy érzem, azoktól az emberektől kaptam, akik elindítottak az életben és egyengették utamat.

Mivel gazdagodott személyes közreműködésének köszönhetően a göllei emlékház és az udvari házból lett dombóvári múzeum?
– A göllei emlékház és a dombóvári múzeum is nagyban köszönhető az özvegynek és ifj. Fekete Istvánnak, valamint a hagyaték gondnokának, P. Fekete Istvánnak. A relikviák és a kéziratok az ő ajándékuk. Amikor 1971-ben az országban az első emléktáblát avattuk a szülőház falán, az özvegy egy hétig vendége volt a falunak, és kellemes élményekkel gazdagodva tért haza Budapestre. A község vezetőivel többször felkerestük és elmondtuk terveinket a szülőházzal kapcsolatban. Ő támogatta elképzeléseinket. Amikor Edith néni 1997-ben meghalt, akkor pedig a fiuktól, ifj. Fekete Istvántól kaptunk számtalan kéziratot, használati tárgyat és trófeát. Azt hiszem, mindkét emlékhely méltó Fekete István szellemiségéhez. Dombóváron 1995-ben nyitottuk meg az emlékhelyet, miután megtudtam az özvegytől, hogy az édesapa, Fekete Árpád itt született, Antal nagypapa pedig az Eszterházy-család építésze volt. Ekkor döntöttem el, hogy Dombóváron is lesz egy emlékhely, annál is inkább, mert a városnak akkor még nem volt múzeuma.

Ifj. Fekete Istvánnal élő a kapcsolata, s a Chicagóban élő író, újságíró édesapja göllei újratemetésekor úgy fogalmazott: ő is somogyi földben szeretne nyugodni. Akad-e még valami bemutatásra méltó Fekete István-ereklye a családi örökségben? Olyan, amelyet szívesen látna Göllében?
– A család tulajdonában még számtalan levél, kézirat, könyv és használati tárgy van, melyekből mindig kapunk valamit, amikor Pista hazalátogat. Amit Göllében szívesen látnék, az az Őszi vásár című könyv kézirata, mert Fekete István ebben a kötetben gyermekkorának Gölléjét mutatja be, és azt hiszem, hogy a szülőházban lenne a legjobb helye.

Hogy vélekedik arról: a fiatalok ismerik Fekete István műveit? A szülők, pedagógusok megtesznek-e mindent az életmű népszerűsítéséért?
– Sajnos azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb fiatal olvas. Még jó, hogy a Vuk kötelező olvasmány. Éppen az ősz folyamán kérte el tőlem a szegedi Mozaik Kiadó az író kutyájának fényképét, mert a harmadik osztályosok számára írt tankönyvben egy idézet jelenik majd meg a Bogáncsból, és mellette lesz a fotó is. Ezért írja ki egyesületünk már tizenharmadik éve a Fekete István és én című rajzpályázatot. Ennek sikere van, mert tavaly már harmincnyolc diákot jutalmazhattunk az oklevél mellett egy-egy Fekete István-könyvvel. A szülőknek az lenne a feladata, hogy a gyermekeknek karácsonyra, húsvétra Fekete István-könyvet vásároljanak, mint ahogy az én szüleim is tették. A pedagógusok, ha a tankönyv tartalmazza az író munkásságát, talán megteszik, ami a kötelességük. Úgy vélem, hiszen sok helyre meghívnak iskolákba is előadásokat tartani, hogy az író népszerűsége nem csökken. Bízom abban is, hogy amennyiben a gyermekek elolvasnak egy-egy Fekete István-kötetet, már máshogy viszonyulnak a természethez. Az istenszeretet elsősorban a szülőkön, nagyszülőkön múlik, tehát ha a családban a gyökerek erősek, akkor a gyermek is kötődik a hithez. Ezt az iskolában nem lehet megtanulni. A hitoktatás nem elég, ha a család tagjai, elsősorban a szülők nem mutatnak példát a gyermeknek. Nem elég a hitről beszélni, templomba is el kell járni. És ahogy dédanyám is mondta, már én is így említem családtagjaimnak és ismerőseimnek: „Elmegyek a Jóra!” Fekete István titka is ebben rejlett; mélyen vallásos volt, és mindig az igazat írta.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.