– Tanyán éltünk, szüleim földművelők voltak. A gimnáziumból három osztályt Zentán, a magyar tagozaton végeztem, azután átmentem Varasdra az akkor induló ferences gimnáziumba, ahol már novíciusként tanultam – emlékszik vissza Boros Gyevi Imre. – Lisieux-i Szent Teréz életrajzát olvasva határoztam el, hogy szerzetes leszek. Az érettségi után öt évig teológiát tanultam Zágrábban. Emlékszem arra a pénteki napra, 1941-ben, amikor megtudtuk, hogy a magyarok bevonultak Bácskába. Az előadások után hazamentünk, ebéd közben jött a telefonüzenet az egyetemről, hogy megszűnnek az előadások, mindenki akkor vizsgázik, amikor tud. Vasárnap már bombázták Belgrádot a németek. Az volt a szándékom, hogy ideiglenesen átjövök Jugoszláviából a magyar provinciába, aztán ha fordul a kocka, hazamegyek. A történelem másképp hozta, később a visszatérés már szóba sem került. Jugoszlávia megszűnt, így hontalan külhoniként maradtam itt. A gyöngyösi ferences főiskolán fejeztem be a tanulmányaimat. 1941. november 9-én Egerben szenteltek pappá. Fél évet Gyöngyösön voltam káplán, irodán dolgoztam. 1942-től 1944-ig Siklóson szolgáltam, ott horvátul is kellett tudni, ugyanis két nyelven miséztünk. A háború idején nagy előny volt számomra a horvát nyelvtudás. Az 1950-es deportálás Máriagyűdön ért. Ez egy péntekről szombatra virradó éjszakán történt, azon a napon későn, fél tizenegykor mentünk aludni. Csöngettek, azt hittem, gyóntatni hívnak, gondoltam, jobb, ha megyek ajtót nyitni, káplánként úgyis nekem kell a beteghez mennem. Láttam, hogy többen állnak az ajtó előtt, mondtam is magamban: ebből nem gyóntatás, hanem vallatás lesz. Egy pap útján már értesültünk arról, hogy valami készül a szerzetesek ellen. A kérdésemre, hogy ki az, azt válaszolták: „Rendes emberek.” A házfőnökkel akartak beszélni. Belépve meglátták a lépcsőházban a telefont, kitépték a falból a vezetéket, így megszűnt a kapcsolat a külvilággal. Összehívtak mindannyiunkat az ebédlőbe, fél órát hagytak csomagolásra. Háromnapi élelmet vihettünk magunkkal. Mindenkinek átvizsgálták a csomagját, amikor az enyémre került a sor, nekem szegezték a kérdést: „Fegyver van benne?” A teherautón velünk szállították Zadravecz István ferences püspök urat, aki 1947 és 1950 között Máriagyűdön lakott. Kiadták a parancsot: „Beszélni tilos!” A püspök úr megszólalt: „Csak ennyit: az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében.” Keresztet vetettünk, és elimádkoztuk az üdvözlégyet. A püspök úr azt mondta: „Most már mehetünk.” Így indultunk el Kecskemétre, ahol a piarista rendházban helyeztek el bennünket. A kihallgatások éjszaka történtek. Tizenegy órakor felébresztettek mindenkit, sorakozni kellett az ebédlőnél, a fal előtt. Egyenként szólítottak be a kihallgatásra. Az első kérdésük hozzám az volt: „Ön nem gondolkodott azon még sohasem, hogy szabad emberként dolgozzon a szabad hazáért és a szabadságért?” Azt válaszoltam, hogy én mindig szabadnak éreztem magam, és a szabadságért dolgoztam. „Azért is van itt!” – ez volt rá a válasz. Szeptemberben jött a rendelet a rendek feloszlatásáról, elengedtek bennünket. December 8-ig még viselhettük a rendi ruhát.
Rokonságom nem volt Magyarországon, teljesen egyedül álltam. A pincehelyi házfőnök szabadkai volt, így meghívott. Jelentkeztem a pécsi egyházmegyébe fölvételre. Hosszú várakozás után fölvett az egyházmegye, és Siklósra helyeztek, amit azzal fogadtam: miért nem a Holdra, oda könnyebben eljutnék. Teljesen kizártnak tartottam, hogy kapok beutazási engedélyt a határsávba. De sikerült megkapnom, és november 1-jén Siklósra érkeztem. Már másnap találkoztam a rendőrfőnökkel, aki megkérdezte, hogy kerülök ide. Azt válaszoltam neki, Rákosi szavai nyomán: „A volt szerzetesek számára minden foglalkozási ág szabad, ezért vagyok itt.” Hittant tanítottam, de el akartak távolítani az iskolából. Be sem léphettem azokba az osztálytermekbe, amelyeket nem jelöltek ki hittanórára. Az egyik tanítónő azt a fölajánlást tette május 1-jére, hogy engem kitesz az iskolából. Volt egy másik tanítónő, aki nem engedte hittanra azt a gyermeket, aki nem írta meg a leckét. A tanulóknak pedig megtiltotta, hogy ezt elmondják nekem. A gyerekek persze elmesélték. Megkerestem a tanítónőt, és megköszöntem neki, hogy ilyen magasra értékeli a hittanórámat, ugyanakkor közöltem vele, hogy annak a gyereknek, akit beírattak, joga van járni. A plébánosnak nem beszéltem a „hőstettemről”. Úgy gondoltam, hogy a legjobb védekezés a támadás. Így másnap már reggel nyolc óra előtt bementem a tanácsházára, hogy panaszt tegyek. Elmondtam a sérelmemet az oktatásüggyel foglalkozó alkalmazottnak. A falon a darwinizmus elméletét ábrázoló képek függtek, rámutatott, hogy ez az ő világnézetük. Felszólítottak, hogy ne engedjem be a hittanórára azokat a gyerekeket, akik nincsenek beiratkozva. Soha nem küldtem el óráról gyermeket, de persze nem is kényszerítettem senkit, hogy járjon. Emlékszem, egyszer kijött a hittanórámra a megyei oktatási osztály vezetője. Az állammal kötött megegyezés szerint a látogatók az utolsó padba beülhettek, de nem szólhattak bele az órába. Az osztályvezető asszony tíz perc késéssel jött be, a tanítónő a katedrához ültette, félhangon beszélgettek óra alatt. Nem vettem róluk tudomást, de megmondtam, hogy akár a miniszterhez is elmegyek a hittanóra védelmében.
A május 1-jét megúsztam, a vesztem a nyáron következett be. Berendeltek Pécsre kihallgatásra. Az ÁEH embere, a „bajszos püspök” érdeklődött, hogy részt vettem-e békegyűlésen. Mondtam, hogy akkor szabadságon voltam, és mindaddig nincs szándékomban békegyűlésre menni, amíg azt fontolgatják, hogy kit akarok félrevezetni. Szabadság- és népellenesnek nevezték az egyházat, ugyanakkor folyton azt hangoztatták, hogy szabad államban mindenki szabadon él, a nézeteit szabadon képviselheti, és a nép dönti el, hogy kire hallgat. Pár napon belül újra behívtak, felszólítottak, hogy feltűnés nélkül tűnjek el Siklósról – kitiltottak egész Baranyából. Büntetésből Hőgyészre helyeztek, ahol négy évig szolgáltam. Innen Lakócsára kerültem. A plébánia épülete romos volt: beázott, a fal hullott, patkányok futkostak a falakon. A püspök úr azt akarta, hogy ott maradjak plébánosnak, de tiltakoztam. Az ÁEH döntötte el a kérdést azzal, hogy volt szerzetes nem lehet plébános. Így kerültem Pincehelyre, ahol „megjavultam” az állam szemében. Itt 1956-ban a plébános nem állt szóba a tanácselnökkel, viszont én elbeszélgettem vele. Hálás volt érte, még az útlevelet is kijárta a számomra. Innen Mohácsra helyeztek, ahonnan aztán engedély nélküli hitoktatásért Drávasztárára kerültem. Felsőszentmártonból mentem nyugdíjba 1989-ben. Ezután Pécsett az irgalmasoknál segítettem be. Itt keresett meg Hegedűs Kolos és Fekete András, hogy jöjjek vissza a rendbe. Boldogan mondtam igent. Szécsényben voltam plébános 1989 és 1993 között. 1993-ban Mátraverebély-Szentkúton lettem házfőnök, öt év szolgálat után mentem végleg nyugdíjba. A leginkább azért vagyok hálás a Jóistennek, hogy soha még a kísértése sem környékezett meg annak, hogy elhagyjam a papi hivatást. Az volt az elvem, hogy senkit se várakoztassak, a hozzám fordulókon segítsek, a rám bízott munkát elvégezzem. Sokszor voltam az életem során bizonytalan helyzetben, se rokonom, se családom nem volt Magyarországon, senkire nem támaszkodhattam. De a Jóisten nem hagyott el, és az Istent szeretőknek minden megpróbáltatás a javára válik.
