Ezért is hat fájón, hogy amikor megkérdezem, hol található a nővér naplójában is megemlített, Jézus által kért és Fausztina közreműködésével megfestetett kegykép, mindenki azonnal rávágja, hogy Krakkóban, az Isteni irgalmasság bazilikájának főoltárán. A kérdéssel kapcsolatban minden illúziót eloszlat két tény: a krakkói képet Adolf Hyła festette 1943-ban, Fausztina Kowalska nővér pedig 1938. október 5-én megtért Teremtőjéhez, így annak a festménynek az elkészültében nem tudott közreműködni, sőt, nem is láthatta a krakkói templom oltárán elhelyezett képet. De akkor hogy lehet, hogy naplójában még arról is megemlékezik: sírt, amikor meglátta a kegyképen ábrázolt Jézust?
Nyomozásunk Fausztina élettörténetén és naplóján át Litvánia mai fővárosába, Vilniusba vezet. Való igaz, hogy mélységesen mély a múltnak kútja, s a kegykép története magán viseli a történelmi korok lenyomatát és az isteni kegyelem emberi helyzetekben megmutatkozó jeleit. De induljunk el Vilniusba…
1934-et írunk, amikor Fausztina, immáron másodízben, s ezúttal három évre megérkezik a városba, akkori lengyel nevén Wilnóba. Nem önként teszi. Rendi elöljárói küldik ide, hogy megfigyelés alatt tartsák, hiszen enyhén szólva is kétkedéssel fogadják misztikus találkozásait Jézussal és a Mester hozzá intézett kéréseit, amelyekről beszámol. Vilniusban ideggyógyászhoz viszik, majd pedig a város egyik egyetemi tanárára, Michał Sopoćko atyára bízzák lelkigondozását, akiben később lelkiatyára és támogatóra talál az irgalmasság ügyének elindításában és kimunkálásában. Sopoćko atya – akinek boldoggá avatására XVI. Benedek pápasága idején, 2008-ban került sor – a Báthory István által alapított Vilniusi Egyetem teológiai karának professzora és a szeminárium tanára volt. A keresztény közösség az egyetemi campushoz közeli Szentháromság-templomban (amely történetünk végén főszerepet kap) hallgathatta városszerte híres prédikációit és templomi konferenciabeszédeit. Szent Fausztina naplójában így ír lelkiatyjáról: „Jézus jósága azonban határtalan, látható segítséget ígért nekem itt, a földön, s rövid időn belül meg is kaptam őt Vilniusban. Sopoćko atyában ismertem fel Isten e segítségét. Mielőtt Vilniusba jöttem, egy benső látomás által már ismertem őt. Láttam őt egy napon a kápolnánkban, az oltár és a gyóntatószék között, s egy hang szólalt meg lelkemben: íme, a látható segítség számodra a földön. Ő segít majd neked, hogy teljesítsd akaratomat a földön” (Napló, 53).
Fausztina a polocki rendházban történt korábbi látomása nyomán, melyben Jézus arra kérte őt, hogy készítsen egy festményt (Napló, 47), Sopoćko atya biztatására, szervezésében és anyagi támogatásával 1934. január 2-án Vilniusban felkereste Eugeniusz Kazimirowski festőt, és megbízta az irgalmas Jézust ábrázoló kép elkészítésével. A munka csaknem egy éven át tartott, s ezalatt Fausztina nővér lelkiatyja segítségével (Sopoćko fehér albát öltve állt modellt a festményhez) és a látomásaiban megjelenő Jézus-kép leírásával irányította a festőt.
A kép elkészültekor váratlan dolog történt: amikor Fausztina megpillantotta a festményt, nagyon elszomorodott, mivel az azon látható Krisztus nem volt olyan szép, mint a látomásaiban megismert Jézus-arc. Imáira egy látomásban kapott megnyugtató választ. Naplójában így ír erről: „Midőn a képet festő művésznél voltam, és láttam, hogy Jézus képe nem olyan szép, mint amilyen ő a valóságban, ez nagyon elszomorított, de bánatomat elrejtettem a szívembe. (…) Otthon azonnal bementem a kápolnába, és keserves sírásra fakadtam. Azt mondtam az Úrnak: »Ki tud téged olyan szépre lefesteni, mint amilyen vagy?« Erre ezeket a szavakat hallottam: »Nem a színek és az ecsetvonások szépségében van ennek a képnek a nagysága, hanem az én kegyelmemben«” (Napló, 313). Látomásaiban Fausztina ezt követően többször is olyannak látta Jézust, amilyennek a művész a kegyképen megfestette.
1935. április 28-án nagy öröm érte Fausztinát. Lelkivezetőjének a város püspökénél tett közbenjárására az elkészült képet, Jézus kérésének megfelelően, a húsvét ünnepét követő első vasárnapon három napra kihelyezték tiszteletre az Óváros festői szépségű Ostra Brama- (Hajnalkapu-) zarándokkápolnájának franciaablakos erkélyére, melynek kapuja alatt elhaladtak – s napjainkban is elhaladnak – az Óvárosba érkező és onnan távozó emberek.
Az isteni irgalmasság első ünnepét nagyszámú hívő közösség ünnepelte meg. Szent Fausztina így írt erről: „Különös, de minden úgy következett be, ahogy az Úr kívánta. A hívők seregének első nyilvános tiszteletadása a kép előtt a húsvét utáni első vasárnap történt. Három napig volt a kép a nyilvánosság részére kiállítva. Nyilvános helyen, az Ostra Bramában volt kihelyezve az ablakba, így távolról is lehetett látni. Ezalatt a három nap alatt a világ megváltásának jubileumát, az Úr szenvedésének 1900. évfordulóját, illetve annak lezárását ünnepelték Ostra Bramában. Most látom csak, hogy a megváltás és az Úr által kívánt irgalmasság műve összekapcsolódik” (Napló, 89).
A kegykép ezután hosszú vargabetűkkel tarkított, különösen Fausztina és Sopoćko atya által nem várt „zarándokútra” indult: először az Óváros szélén található reneszánsz Szent Mihály-templomhoz tartozó női ferences kolostor folyosóján volt látható, később pedig Romuald Jałbrzykowski érsek jóváhagyásával engedélyezték nyilvános tiszteletét, megáldották, és átvitték a rendházból a templomba, ahol a főoltárképtől jobbra helyezték el. Az időközben Krakkóban elhunyt Fausztina azonban ezt már nem érhette meg. Az isteni irgalmasság kultuszát elindító apácát II. János Pál pápa avatta boldoggá, majd a kétezres jubileumi évben oltárra emelte.
A kegykép először a II. világháborút követően került veszélybe. 1944-ben Litvániát másodszor is elfoglalták a szovjet csapatok, majd egy politikai döntés nyomán 1948-ban bezáratták a Szent Mihály-templomot.
A kegykép sorsáról ezt követően senki sem tudott. 1950-ben aztán két katolikus nő a templom előtt járva észrevette, hogy a kapu tárva-nyitva áll. Beosontak a templomba, és látták, hogy a kegykép a helyén van. Az épületet őrző szovjet katonával megállapodtak abban, hogy egy üveg vodkáért cserébe magukkal vihetik az oltárképet. Ma már tudjuk, hogy a lakhelyük padlásán, a padozat alatt rejtették el a festményt. Sztálin halálát követően a kegyképet „megmentői” elvitték a város egyik még működő plébániájára. A Szentlélek-templom plébánosa a festményt nem merte elhelyezni a templomban, ezért a plébánián, a magánlakrészében őrizte. 1956-ban Sopoćko egyik pap barátja, Józef Grasewicz, miután visszatért a Gulagról, és a plébánián felismerte a kegyképet, kérte, hadd vihesse magával a Fehéroroszországban található új szolgálati helyére, egy kis falucska fatemplomába, ahol biztos helyen lesz. Így került a kép a litván határ túloldalán található Nowa Ruda (ma: Novaja Ruda) templomába. Az istenházát azonban 1970-ben szovjet döntésre bezárták, és gabonaraktárrá alakították át. Berendezését elszállították, ám mivel a kép magasan volt felfüggesztve, a helyén hagyták. Egy visszaemlékezés alapján tudható, hogy a helyi hívek éjszakánként titokban be-beszöktek a templomba, hogy a kegykép előtt imádkozhassanak.
Az irgalmas Jézus-oltárkép újabb menekítésének és megmenekülésének tanúja Tadeusz Kondrusiewicz (ma Minszk-Mohiljev érseke), aki a nyolcvanas években Vilniusban szolgált plébánosként. Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy Sopoćko atya – aki a II. világháborút követően Lengyelországban élt és 1975-ben halt meg – üzenetei eljutottak pap barátjához, akit arra kért, hogy a kegyképet vigye vissza Vilniusba, és találjanak számára végleges helyet.
Többéves előkészítés után Józef Grasewicz készíttetett egy másolatot a kegyképről, és miután Tadeusz Kondrusiewicz Vilniusból jelezte, hogy a festményt a Szentlélek-plébániatemplom be tudja fogadni, 1986-ban, egy éjszaka kicseréltette a két képet. Az eredetit összetekerte, és Grodnóba vitte, majd onnan két civil segítségével vonaton visszacsempészték Vilniusba. Kondrusiewicz tanúsága alapján a kegykép többszöri megmenekülése több mint csodaszerű, hiszen a nagyméretű (2,5 méter magas és csaknem 1,5 méter széles) festmény szállításához legalább két emberre volt szükség, és álcázása, elrejtése még összetekert állapotában sem lehetett mindennapi feladat.
A kegykép, restaurálását követően, 1986-ban a vilniusi lengyel személyi plébánia Szentlélek-templomának mellékoltárára került. II. János Pál pápa 1993-as litvániai zarándoklatának fontos mozzanata volt a kép előtti hódolat, imádság. A Szentatya csodaként értelmezte a kegykép megmaradását.
2001-ben Juozas Bačkis bíboros, vilniusi érsek egyházmegyéjébe hívta és letelepítette az isteni irgalmasság nővéreit. Rájuk bízta a 2004-ben elkészült egykori Szentháromság-templomot (ahol annak idején Sopoćko atya működött, és Fausztina nővér is többször megfordult), s kialakíttatta benne az isteni irgalmasság szentélyét, amelynek főoltárán tervezték elhelyezni a kegyképet.
Egy fejezet azonban még hátravolt a történetből. A szomszédos Szentlélek-templom plébánosa és a lengyel hívek nem fogadták el a főpásztor döntését, és minden eszközzel igyekeztek megakadályozni a kegykép átköltöztetését. A csaknem két éven át tartó plébániai tiltakozásoknak az új szentély plébánosa vetett véget. Amikor a vita elülni látszott, fényes nappal, két hívő kíséretében, egy kinyitható létrával átment a szomszédos templomba, leemelte a falról a kegyképet, és átvitte az újonnan kialakított szentély főoltárára. Így 2005 szeptemberében a vilniusi Óvárosban található egykori Szentháromság-templomban lelt végleges otthonra az irgalmas Jézus kegyképe. Az isteni irgalmasság szentélyében, ahol a festmény látható, ma is egész napos szentségimádás mellett végzik az isteni irgalmasság liturgikus cselekményeit.
Gintaras Grušas vilniusi érsek, a litván püspöki konferencia elnöke kérdésünkre arról beszélt, hogy napjainkban leginkább irgalmasságra van szüksége a világnak. „Szeretném, ha ez minél inkább érezhető lenne a litván Egyház, és különösen az egyházmegyém életében. Ez segítheti az egyént és a közösséget, gyógyírt nyújthat Európa számára is, és hozzájárulhat ahhoz, hogy Vilnius az isteni irgalmasság városává váljon.” Ferenc pápa közelgő szeptemberi látogatása tovább erősítheti a főpásztori szándékot.
A kegykép, amelynek története megmutatja, hogy Isten kacskaringós vonalakkal is tud egyenesen írni, az isteni irgalmasság szentélyében, ebben a megszentelt térben fogadja a világ számos pontjáról odasereglő zarándokokat, és a Szent Fausztina naplójában feljegyzett jézusi ígéret szerint Isten kifogyhatatlan kegyelmét nyújtja az embereknek: „Megígérem, hogy a lélek, aki ezt a képet tisztelni fogja, nem vész el. Megígérem azt is, hogy már itt, a földön győzedelmeskedni fog ellenségei felett, főként pedig halála óráján. Magam fogom védeni, mint saját dicsőségemet” (Napló 48).
