Az isteni gyermekségről

Harmincnyi nebuló kézen fogva, koszorúban. A Szentháromság-templomban a vasárnapi szentmisén.

Gyönyörű a kép…

– Ez mindig így van? – kérdeztem a mellettem ülő szülőt.

– Igen, ez a gyerekek délelőttje – hangzott a válasz.
Később Gellért atya elmondja: hitoktatóival öt iskolában tanít, közel háromszáz gyermeket. A keresztény családok így megtöltik a templomot. Már-már szűken vannak.

– A szentségekre készítek elő kicsiket és nagyokat, immár ötven éve – emlékezik a plébános úr. Az esztergomi szemináriumot 1961-ben fejeztem be. Akkor szenteltek pappá. A gyermekek tanítását azóta végzem. Hittanosom volt például Udvardy György is, a pécsi püspök. Ő meg is kérdezte valakitől: – Most is olyan szigorú Tavas atya?

Látom, ahogy kinyílik; szemei mosolyognak, amikor a gyerekekről mesél.

Fél évszázada már, hogy a lelkek pásztora Tavas Gellért. A vörösvári úti plébániára 1994-ben nevezték ki. – Egyetlenegy rang van, az isteni gyermekség. Azt kell kiérdemelni – mondja. Aztán újra emlékezünk: egy mézeskalács illatú szentestéről.

A kicsikkel a budapesti Ménesi úti kápolnában a nyolcvanas években mézeskalácsokkal díszítettük fel a fákat. Akkor valamennyien úgy éreztük, hogy felemelhetjük a fejünket, mert elérkezett a megváltásunk…

Gellért atya hetvennégy éves. Palástján elférnek Óbuda kis templomai.

A csúcshegyi, a farkastorki és a kiscelli kápolna szerény oltárasztalai mögött gyakran látják az templomba lépők, amint szentmisét mutat be. Épp ez utóbbi kis kápolna Golgotáját és stációsorát újítjuk föl, mi, a környék civil társaságai. Kiscell e romos szakrális útvonalát építjük újjá.

Ehhez nemcsak engedélyek sora, szakvélemények garmadája kell, hanem lelkierő, kitartás, türelem, elszántság is. Ezekre gondolok e tiszta fényű ragyogásban ezen az istentiszteleten, az atya áldásra emelkedő keze alatt…