„Az Isten adott szemet, hogy lássam a szükséget…”

 

Az árvíz levonult, a karitász viszont megmaradt…

– Igen, a rászorulók maradtak. Az árvíz évében történt egy baleset is a faluban. Egy családi ház építése közben meghalt egy munkás. A családot hatszázezer forintos büntetésre ítélte a bíróság. Összefogtunk, és még a megye más területeiről is érkezett segítség. Négyszázezer forintot sikerült összegyűjtenünk. A többit a család ötezer forintonként már ki tudta fizetni. Ez volt a második nagy gyűjtésünk. Egy idős néni házáról a vihar 2004-ben levitte a tetőt. Megvásároltuk neki az új tetőhöz szükséges anyagot, egy pusztadobosi ácsmester pedig ingyen elvégezte a munkát. De gyűjtöttünk olyan család számára is, ahol a meghalt édesanya temetését nem tudták kifizetni. Két éve, a vörösiszap-katasztrófa elszenvedőinek is tudtunk küldeni kétszázezer forintot.

De nemcsak nagy tragédiák mentén halad a karitász élete…

– A Biblia évében, 2008-ban a könyvtárral közösen vetélkedőt szerveztünk a Szentírásról. Megmozgattuk az egész falut, és húsz családnak vettünk Bibliát. A dévai gyermekeket is támogatjuk minden évben, egy kis pénzzel és természetbeni juttatással, könyvekkel. De gyűjtöttünk már elektromos kerekes székre is egy mozgássérült fiúnak. Segítettük beteg gyerekek szüleit. Évente legalább egy-egy családnak kifizetjük a villanyszámláját, gázszámláját. Családi napot is szoktunk tartani. Olyankor főzünk, jó kedvvel vagyunk.

Nemcsak fizikailag, de lelkileg is nehéz lehet időnként ez a hivatás. Honnan meríti az erőt?

– Amikor megalapítottam a faluban a karitászt, abban az évben részt vettem egy lelkigyakorlaton. Ezen rám is átragadt a Magyar Katolikus Karitász igazgatójának lelkesedése. Akkor döntöttem el, hogy én is hasonló hittel akarom végezni a munkát. Ez nem megy másként, csak ha időnként tudunk miből töltekezni. Részt veszünk a karitász lelkigyakorlatain, de el szoktam menni Tahiba is (Szív Lelkiségi Központ). Mindig viszek segítőtársakat, nekik is szükségük van a feltöltődésre. Itt, Pusztadoboson Fülöp Sándor atya is támogat bennünket lelkileg.

Hányan vannak a karitászcsoportban?

– Húszan vagyunk, és meg is kell jegyeznem, hogy ez a díj valójában nem engem illet, hanem a csoportot. Én csak mozgatom a szálakat. Az is fontos, hogy egyikünk sem nézi, ki milyen felekezetű, hová tartozik. A faluban élnek római katolikusok, görögkatolikusok és reformátusok. Mindenkin segítünk, és sok embert be lehet vonni a jótékonykodásba. Nem gazdag térség a miénk, de az emberekben van szeretet. És amíg van bennük szeretet, addig tudnak adni.

A családja hogyan viszonyul ehhez a sok munkához?

– Van egy fiam, egy lányom, három unokám és egy dédunokám. Megszokták, hogy sok időt elvesz ez a tevékenység. Mindig is jótékonykodtam. A gyerekeim is ebben a szemléletben nőttek fel. Az Isten adott szemet, hogy lássam a szükséget, adott fület, hogy halljam a segélykiáltásokat. Az emberek bíznak bennem. Tizenhat évig ápolónő is voltam a faluban. Nincs olyan ház, ahová ne lenne bejárásom. Az emberek jönnek hozzám, ha bajuk van, és tudják, hogy segítek.

Bírja még erővel?

– Tavaly már úgy gondoltam, abbahagyom. Hatvannyolc éves vagyok, tudni kell megállni. Egyszer csak át kell adni a stafétabotot. De még nem enged a csoport, a falu, és hála Istennek erőm is van hozzá.

Fotó: Thaler Tamás

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .