Tény, hogy például a katolikus népiskolák – s ezt nemcsak mai szemmel látjuk így – valóban szegényesek voltak, hiszen a fenntartó kegyúr, azaz a falu maga is szegény volt, s bár sokan még ma is (sőt, napjaink iskolabezárási hullámait megtapasztalva egyre többen) példaként emlegetik a szűkös tantermekben egy-két tanító által teremtett családias (mai szóval: „gyermekbarát”) légkört, el kell ismerni, hogy a hatékonysághoz tényleg modernizálni kellett az oktatás szerkezetét, különösen a nyolc osztály kötelezővé tétele után. Ugyanakkor tudjuk, hogy az államosításhoz a szakmai érveket csak „álarcként” alkalmazták – de ezek már akkor sem tudták elfedni a mögöttük megbúvó cinikus, erőszakos arcokat. Mint az a Magyar Kommunista Pártnak a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban megőrzött irataiból is kiderül: maga a párt szervezte meg a különböző – úgymond – egyházellenes tiltakozó akciókat, beleértve mind a szerepek előre való kiosztását, mind a tiltakozó szövegek valamelyik „illetékes elvtárs” által való megfogalmazását. Május hónap folyamán a Párt Értelmiségi Osztálya (mert bizony ilyen is volt!) a Pedagógusok Szabad (?) Szakszervezetével összefogva két ízben is javaslatot tett a Politikai Bizottságnak arra, miként kell lefolytatni az iskolák államosítását. Íme, néhány részlet: „Június végén életbe lép az iskolák államosításáról szóló törvény.” – Árulkodó a megfogalmazás is: nem az áll a szövegben, hogy a törvény tervezetét be kell terjeszteni a Parlament elé, hogy megszavazzák a képviselők, hanem azt, hogy a törvény életbe lép… A továbbiakban az olvasható, hogy a törvénynek „az iskolai év befejezése után kell megjelennie. Olyan időpontban, amikor az egyház az iskolákon keresztül nem szervezhet és nem indíthat ellentámadást.” A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban „az V. főosztályt (középiskolák) meg kell erősíteni, minthogy ez a főosztály veszi át az egyházi ellenállásra bő teret nyitó szerzetes-gimnáziumokat.” A részletesen kifejtett Akcióprogram szerint „az államosításra mind a pedagógusokat, mind a közvéleményt elő kell készíteni. Az előkészítés során (június 12-ig bezárólag) a szervezet központi előadói és a helyi előadók ismertessék a népoktatás terén fennálló viszonyokat, valamint a nem állami tanítók és tanárok hátrányos helyzetét.” Majd „a kampányt összekapcsolni a klerikális reakció leleplezésével. A klerikális reakciót bemutatni, mint akik a régi rend visszaállítására, felforgatásra törekednek, háborúra spekulálnak, lelki terrort gyakorolnak, akik a nép, a demokrácia és a béke ellenségei. (…) Ezekre (sic!) nem lehet bízni az ifjúság nevelését!” A pártban akkor funkciót vállaló „értelmiségiek” elkötelezett „pedagógustársaikkal” karöltve ezek után részletezték, hogy milyen „taktika” szükségeltetik az akció sikeréhez. Íme, néhány intézkedés: „Mozgósítani a szövetségeseket, elsősorban a Kisgazda Pártot.” Majd: „Az egyházi iskolai tanítókat és papokat minél nagyobb számban megnyerni és megszólalásra bírni az államosítás mellett.” Végül: „Felvilágosítást kombinálni a nyomással, szükség esetén a lázítók letartóztatásával.” S mik a „teendők” ezek után? Íme, a legfontosabbak: „Néhány velünk kapcsolatban álló pap kiküldése a legfontosabb megyékbe.” Valamint: „Népi szervek, pedagógus értekezletek határozatban követeljék az államosítást, ezeket a határozatokat a kormányhoz, a parlamenthez küldjék be, teljes sajtónyilvánosság mellett.” És: „A parasztság felé nagy példányszámban (30 000 példány) megjelenő brossurát kell kiadni, melyben népszerűen meg kell világítani a parasztság előtt, milyen óriási jelentősége van az iskolák államosításának a parasztság kulturális felemelkedése szempontjából.” Végül egy küldöttséget kell szervezni, mely „kérje a kormánytól a felekezeti iskolák államosításának gyors végrehajtását, (…) a nevelők anyagi helyzetének a javítását (…). A küldöttség kérését egy vidéki felekezeti tanító adja elő, egy másik felekezeti tanító pedig elmondja, milyen súlyos terrort alkalmaz az egyház a demokratikus érzésű tanítókkal szemben.” Történelmi tény, hogy a párt Politikai Bizottsága meg is fogadta ezeket a tanácsokat, hiszen „a felekezeti iskolák államosításának tervszerű előkészítésére és a kampány irányítására kiküldött külön bizottság (…) a következő határozatot hozta: A jövő hét folyamán állami és felekezeti tanítók részvételével küldöttség keresi fel a kormányt. A küldöttség kérni fogja a pedagógus státus rendezését, a felekezeti tanítók sérelmeinek az orvoslását és az iskolák államosítását. A bizottságot úgy kell összeállítani, hogy abban túlnyomórészt vidéki felekezeti tanítók legyenek. A küldöttséget Béki elvtárs (Béki Ernő, a Pedagógusok Szabad Szakszervezetének kommunista főtitkára – Sz. Á.) vezeti a miniszterelnökhöz és Rákosi elvtárshoz, de a felekezeti tanítók sérelmét egy tekintélyes vidéki tanító fogja ismertetni. A delegáció kérelmét és az erre adandó választ Béki elvtárs állítja össze, melyet Horváth és Kállai elvtársak néznek át…” Így indult el hazánk hatvan évvel ezelőtt a szellemi újjáépítés útján.
