Babits Mihály az 1932-ben megjelent, Üzenet és vallomás című esszéjében az írástudó hitéről fogalmazta meg prófétai vallomását: „Nem maradt más számunkra, mint a hit, hit egymásban és önmagunkban, hit a szellemben és az alkotásban, ama bizonyos Szentlélekben, amely még mindig meghódítja a világot, amíg csak egyetlen ember agyában fészke van. Éreznünk kell, hogy ez a hit ellenkezik a világ hitével, s amikor a lélek madarának fészket adunk, mintha egy üldözött bujdosót rejtegetnénk, aki gyűlöletes és félelmetes a világ előtt.” Babits hitébe számos költeménye bepillantást enged számunkra (Húsvét előtt, Fortissimo, Zsoltár gyermekhangra). De idézhetnénk Illyés Gyulával folytatott párbeszédét is, amelyet utóbbi tett közzé a Babits Emlékkönyvben: „Ma sem tudom, mit jelentett számára a vallás. – Van Isten? – kérdeztem egyszer tőle. – Az már nem a mi gondunk! – felelte. Akár a mű terve. Hál’ Istennek! – tette hozzá mosolyogva. Utolsó esztergomi látogatásomat egy időre az szakította félbe, hogy éppen akkor gyónt meg.” (Illyés Gyula: Az ismeretlen Babits)
A hit kötelesség és felelősség is. Az írástudók felelőssége pedig még nagyobb. Julien Benda könyve, Az írástudók árulása Babits meghatározó olvasmányélménye volt; az irodalomtörténészek szerint a Jónás könyve megírására is nagymértékben hatott. Nem véletlen, hiszen a bibliai történettel párhuzamosan olyan kérdéseket boncolgat, mint hogy a nem cselekvésből fakadó bűntudat szétszedi-e az ember önbecsülését; a hallgatás és a hazugság lehet- e járható menekülőút; a leírt és kimondott szavakért egyaránt felelősséggel tartozunk-e.
Babits Jónással együtt leszállott a cethal gyomrába, ott, a sötétben végiggondolta feladatait. S ráébredt küldetésére, felismerve azt, hogy az Úrba és önmagába vetett hite legyőzi a kétségeket. Talán nekünk is érdemes lenne ugyanezt megtennünk. Mindentől távol, egy magas hegy tetején. Vagy egy hideg, sötét pince mélyén. Elég erős-e a hitünk ahhoz, hogy a tehetségünkkel jól sáfárkodjunk? Hiszen az írástudó nem csak hitével mutathat példát.
