A középkor elején még a királyok is legfeljebb csak a kézjegyüket tudták leírni. Az írás művészetnek, nagy tudománynak számított, melyet főleg a papok, szerzetesek műveltek. Az egyszerű emberek azonban nemcsak ezért nem olvashatták a Szentírást, hanem azért sem, mert – könyvnyomtatás híján – a kézzel írt kódexek nem juthattak el hozzájuk.
A krisztusi tanítás terjesztéséhez „a szegények Bibliájára” volt szükség, a templomok freskóira, képeire, amelyeknek nem a díszítés volt a fő szerepük, hanem a homília, a szentírás-magyarázat ábrái voltak. Segítették a szent szövegek megértését.
Amikor Johannes Gutenberg mainzi ötvösmester a XV. század első felében feltalálta a könyvnyomtatást, megkezdődhetett a Biblia fordításainak terjesztése. A plébániai iskolák pedig egyre szélesebb körben tették lehetővé az írás és az olvasás elsajátítását.
Mivel azonban a nyomtatott Bibliák terjedésének is köszönhetően a reformátorok Szentírással kapcsolatos nézetei is elterjedtek, bekövetkezett a nagy nyugati egyházszakadás. A katolikus hit eredeti tartalmának megőrzése érdekében az egyház igyekezett megóvni a híveket az önkényes bibliamagyarázatoktól. Így a Szentírás rendszeres, egyéni olvasása hosszú ideig háttérbe szorult a katolikus egyházban, jóllehet a katolikus bibliakiadások már a hívek rendelkezésére álltak.
A teológiai dogmatikai tankönyvek is azt a felfogást tükrözték, hogy a szentírási szövegeknek nem annyira bizonyító, mint inkább csak erőltetett, szavakban megmutatkozó példajellegük van. A tételek bizonyításánál nagyobb szerepet játszottak a filozófiai meggondolások.
XIII. Leó pápa ugyan már 1891-ben megfogalmazta, hogy „a Szentírás tanulmányozása legyen a teológia lelke”, de ennek érvényre jutása hosszú időt vett igénybe. Az 1962 és 1965 között megtartott II. vatikáni zsinat hozta meg az „áttörést”, amelynek a Dei verbum kezdetű konstitúciója kimondta: „A teológia Isten írott igéjére és azzal együtt a szent hagyományra támaszkodik, mint örök alapra.” Ezt követően a liturgiában is több szentírási szakasz kapott helyet, és a hívek egyéni bibliaolvasását megfelelő magyarázatot adó kézikönyvek segítségével is szorgalmazza az egyház.
A baj az, hogy időközben válságba került az olvasás. Nemcsak a televízió, de a modern életritmus is leszoktatta az embert az olvasásról. Akárcsak az írásról. Túl fáradságosnak tűnik ez ma már, gyorsabb információkat keresünk, nincs időnk megfontolva végigolvasni például Tolsztoj Háború és békéjét, sem más gondolatébresztő könyveket.
Ezért inkább két gyertya közé az oltárra helyezzük Isten igéjét. Pedig az olvasnivaló. Nem idézetek gyűjteménye. Sokféle műfajban írták, Isten teljes tanítását kell keresnünk benne, amelyet csak akkor lelünk meg, ha a Könyvek Könyve rendszeres olvasnivalónkká válik.
