Sajnos a középkor alkonya óta elkezdett a nyugati emberben hanyatlani a képi, szimbolikus valóságfelfogás és gondolkodás képessége is, noha a fogalmi gondolkodás mellett az is szellemiségünk része. Ezért van, hogy egyre kevésbé tudunk „továbblátni” a fizikai tapasztalatainkon („hiszem, ha látom”) és a természettudományok állításain („egy valóságosan meghalt ember életre kelése természettudományosan elfogadhatatlan”), s így a dolgoknak nincs többé szimbolikus, de mégis valós jelentése, vagy ha van is, az csupán szép irodalmi kifejezőeszköz, és nem „hús-vér” valóság, tehát igazából nincs közünk hozzá. Kiveszett a nyugati emberből a természetfeletti érzék, ezért oly nehéz hinnünk.
Az is van, amit nem fog meg és nem tud igazolni a tudományos gondolkodás vagy a fizikai („bőrön át”) tapasztalat. De nemcsak a természetfeletti érzék sebzett bennünk, hanem – mivel „elracionalizáltuk” – a teremtett világhoz, a kozmoszhoz fűződő kapcsolatunk is: mesterséges anyagokkal (műanyag, beton), mesterséges fénnyel, mesterséges hővel (radiátor), mesterséges (ionizált, klimatizált) levegővel olyan, jelképek és szellemi jelentések nélküli terekbe zárjuk magunkat, ahol nem számít, hogy például beesteledett, hogy sötétségbe borult már a világ – mi továbbra is úgy cselekszünk, mintha nappal lenne…
„De kezdetben ez nem így volt” (Mt 19,8), s a liturgia a maga kozmikus ritmusával, a szentségeket hordozó szimbólumaival, a Szentháromság szerető jelenlétére utaló, anyagszerű (!) jeleivel elvezeti az embert az Úrtól akart helyére. A zsolozsma is ilyen orvosság.
„Este lett és reggel” – az imának is van időhöz kötött ritmusa, vagyis a teremtés és a megváltottság rendjéhez rendelt imáink által fel tudunk szabadulni „Isten fiainak szabadságára” (Róm 8,21), még ha kiüresedett művilágunkban is imádkozunk. Régi felismerés, hogy bár minden idő és óra alkalmas az imára, az ember napkeltekor és alkonyatkor a legfogékonyabb rá. Ezért írja a zsolozsma kapcsán a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója: a reggeli dicséret és az esti dicséret az egyetemes egyház tiszteletre méltó hagyománya szerint a mindennapi zsolozsma két sarokköve: a legjelentősebb imaóraként kell tehát értékelni és végezni őket.
