„Nyisd meg, Uram, ajkamat, / Hogy dicséretedet hirdesse szavam!” – s eközben, mint ahogyan a korábbi részekben már szó volt róla, jobb kezünk hüvelykujjával keresztet rajzolunk az ajkunkra. A többi imaórát keresztvetéssel kezdjük, de közben nem a Szentháromság nevét mondjuk ki, hanem a következő módon hívjuk-szólítjuk meg az Urat: „Istenem, jöjj segítségemre!”; „Uram, segíts meg engem!” (e versek a Zsolt 70,2 szövegéből kerültek az imaórák elejére). Ezt követően a kis doxológiát imádkozzuk el allelujával (amely nagyböjtben elmarad): „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.” „Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam.” E kéréssel nemcsak azt kéri az imádkozó, hogy az Úr kegyelme segítse az imában, hanem – éppen a kommunikáció felől – keresztény életünk mély igazsága is feltárul itt. Ez a fohász, ez a „felsóhajtás” nyitja meg a zsolozsmát imádkozó ajkát, ez a sóhaj az első hangosan kimondott szó azon a napon, s ez az Úrhoz szól. Íme a kommunikáció napi nyitánya. Éppen ezért talán nem tűnik erőltetettnek a gondolat továbbvitele: reggel, mikor felébredtem, az Úr nyissa meg az ajkaim, hogy legelőször hozzá beszéljek, nyissa meg a fülemet, hogy legelőször őt halljam, hallgassam (s például ne a rádióban a híreket…), nyissa meg a szemeimet, hogy az ő szemlélése után induljak dolgozni, küzdeni, szeretni… „Segíts élni…” – kezdi Szabó Lőrinc A költő és földiek című versét. Ezt a gondolatot mi, zsolozsmázók minden napkezdetkor elmondjuk az Úrnak: nyissa ki személyiségünket önmagára, hogy egész napunk az ő dicséretében teljék – szóban, gondolatban, cselekedetben, érzületben.
A többi imaórában ezt a nyitottságot próbáljuk megőrizni a nap jelentős mozzanataiban, szintén az Úr segítő jelenlétébe kapaszkodva: „Jöjj, siess segítségemre!”, hogy a tiéd maradjon a szívem, hogy mindig figyelni tudjak rád, hogy az életem rólad szóljon!
