Erzsébet tizenkét esztendős volt, amikor férjhez adták. Két gyermekük született: Alfonz, a trónörökös és Konstanza, aki később IV. Ferdinánd, Kasztília királyának lett a felesége.
Dénes nem volt hűséges férj: csapodár élete, házasságon kívüli kapcsolatai, ezekből született gyermekei nehéz próbakövei lettek házastársának, aki türelemmel viselte megpróbáltatásait. Az imádság vezette napjait, gyógyította szenvedéseit. Az áldozat embert erősítő kegyelme. Nem hiába. Ezáltal ugyanis az igazi szabadság birtokosa lett, amelyről a barokk Angelus Silesius ezt írja: „A szabadság drága borral töltött serleg: / Tartalmát tudásán túl ízlelheted meg.” Vagyis abban a tudatállapotban, amelyet ellenszenvek, külső kötődések nem határoznak meg. Érte mindenféle vád: az alacsonyra süllyedt Dénes gyanúsítása, a családból történt száműzetés, amellyel az erős asszony az irgalom erényét helyezte szembe: hűséges ápolója lett nagybeteg férjének. Dénes 1325-ben megtért, és szentség hírében halt meg.
Özvegyében a kitartás tüze lángolt, s ebből Isten „szeretetvillámot” formált. Vagyonát, ékszereit eladta, az árát szegények és kolostorok kapták, a ferences harmadrendiek ruháját öltötte magára. Fölkereste Szent Jakab katedrálisát Compostelában. És békeközvetítő lett fia, IV. Alfonz, s veje, Ferdinánd között. A testvérháború őrölte fel az erejét. Menye és lánya karjai közt halt meg, Coimbrában temették el. Sírját zarándokok sokasága kereste fel. 1926-ban avatták szentté.
A szentség formája: mélység és magasság. „Mélységes az Isten, de csak fentről látod: / Örök hegycsúcsokra kell érte felhágnod.” Erzsébetnek is sikerült.
Bizonyára feltűnik a szentségi hasonlóság Portugáliai és Árpád-házi Erzsébet, valamint Margit között. Az akkori idők dinasztikus „hevületei” közül elsőként a békességérzést kell kiemelni. A portugáliai Árpádsarj és Margit ebben találkozik leginkább. A kor skolasztikus gondolkodója, Aquinói Tamás írja, hogy a békesség „az igazságosság alapján történő együttélés rendje”, amelyet mindig meg kell teremteni. Hozzá társul az alázat. Karl Rahner ekként látja: „Annak az embernek a magatartása, aki – miután tudatára ébredt Istentől, a tökéletes léttől való távolságára – bátran elfogadja Istennek Fiában való külsővé válását, az értékeknek ebben kinyilatkoztatott megfordítását…” (Vagyis Isten országában az lett naggyá, ami a földi világban gyönge és kicsi.)
Portugáliai Szent Erzsébet és a magyar királyi dinasztia közti kapcsolat ma sem látható tisztán. A XIV. századi portugál irodalomban legendás magyarságkép alakult ki. A művelődés- és irodalomtörténész ekként nyilatkozik erről: „Kevéssé ismert tény, noha számunkra rendkívül érdekes, mondhatni titokzatos momentuma az ibériai kultúrának, hogy valamilyen oknál fogva a XVI. században a magyarság fogalma, főként a magyar királyságról alkotott legendás elképzelések lépten-nyomon feltűnnek a portugál irodalom aranykorának reprezentatív alkotásaiban” (Ladányi- Túróczi Csilla). Az aranykor középpontjában a portugálok nemzeti költője, Luis de Camöes Lusiadák című eposza áll. A költő az Árpád-házból származtatja Portugália első uralkodóját, Henriquest. A leírás szerint Henrik magyar király második fia volt – tartja a hagyomány -, és Portugáliát kapta „örökségül”… „midőn élte végnapjához érve, / e bátor magyar, e nagy hírű vendég / akit legyűrt a sors kényszerűsége, / teremtőjének visszaadta lelkét”. A történész Rákóczi István véleménye szerint „ez a nem nevesített, Árpád-házzal való rokonság minden alapot nélkülöz, az azonban tagadhatatlan, hogy a jelenség, a magyar királyság, Magyarország legendákba helyezése, a XVI. században a portugál nemzettel való összefüggésbe hozása nem a portugál költő találmánya”. A hagyomány erős fala a történetiségnek.
Az El Camino zarándoka pedig hosszú útján a szent királynéra gondolva gyakran idézheti a XVII. századi minoritát: Öröm és bánat közt elillan nyugalmad / Ha szívedben nincsen saját birodalmad.
