Pedig gondoljuk csak meg, mily előkelő és gazdag ez a lélek természetét tekintve! Hiszen magának Istennek társaságát élvezhetné! De hát hiába: nem tud észre térni! A vége pedig az, hogy ha az ilyen lélek nem látja be idejében nyomorúságos helyzetét, akkor úgy jár, mint Lót felesége. Az sóbálvánnyá változott, mert kíváncsian visszatekintett, ő meg sóbálvánnyá lesz, mert nem kíváncsi betekinteni a saját lelkébe.
Amennyire én képes vagyok a dolgot megérteni, a lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság és az elmélkedés. Nem akarok itt különbséget tenni az ajakima és az elmélkedés között, mert hiszen ha az ajakima igazán imádság, akkor szükségképpen elmélkedés kíséri. Ugyanis ha valaki ima közben nem figyel arra, hogy kivel beszél, s hogy mit kér tőle; ha nem gondolja meg, hogy kicsoda az, akihez kérését intézi, s hogy kicsoda ő maga: az ilyesmit nem nevezem imádságnak, bármennyire mozgassa is ajkait az illető. Igaz ugyan, hogy ha előzőleg felkeltette magában az imádkozási szándékot, s csak éppen most szórakozik el, akkor az még mindig imádság. Ellenben ha valaki mindig úgy beszél Isten szent fenségével, mint ahogy rabszolgájával tenné, s még csak arra sem ügyel, nem mondja-e rosszul, amit mond, hanem csak úgy hadarja el, amint éppen a nyelvére jön, vagy amint emlékezetébe ragadt: ezt nem tartom imádságnak, s adná Isten, hogy keresztény ember sohase tegyen így.
A belső várkastély (részlet)
