Az igazságot keresem…

Kötetlen, így csapongó beszélgetésünket a közelmúlt nagy jelentőségű moszkvai vendégjátékainak felidézésével kezdtük.
– Bach-szólószonátákkal és partitákkal mutatkoztam be a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium nagytermében. Az ember mindig bízik a sikeres szereplésben, de álmomban sem számítottam arra, hogy ilyen lelkesen fogad a hagyománytisztelő orosz közönség. Örömmel tapasztaltam, hogy Moszkvában még mennyire jelen van a kultúra a mindennapokban. A szólóest folyományaként májusban visszahívtak: egy előadáson játszottam el Bach E-dúr és Paganini D-dúr hegedűversenyét, valamint Csajkovszkij versenyművét, ami ott különleges kihívást jelentett. E két moszkvai koncert pozitív visszhangjának köszönhetően nyáron Spanyolországban, a Santanderi Fesztiválon vendégszerepeltem a Szentpétervári Filharmonikus Zenekarral, Jurij Tyemirkanov vezényletével. Nagyon szívesen kapcsolódtam be az orosz kulturális életbe. Erről jut eszembe Kramnyik. Éppen most ért véget a sakkvilágbajnokság…

Olvastam, hogy jól sakkozik…
– Mondjuk úgy, hogy ismerem a lépéseket. Interneten több ezer meccset lejátszottam már, de az inkább csak gyors játék, túl sok szépség nincs benne. Figyelemmel kísérem a profikat. Párizsban találkoztam Vlagyimir Kramnyikkal, aki jó barátom lett. Szerény, nagyszerű ember. Sajnos, most kikapott Anandtól, indiai ellenfelétől. A sakkban a matematikai érdeklődés, a kombinatív tudás és a művészet találkozik. Hihetetlen szépsége lehet egy áldozatnak, a jó lépéseknek egyenesen esztétikai értéke van.

Van más hobbija is?
– A pilótaság. Gyermekkorom óta szenvedélyem a repülés minden formája. 2005-ben úgy éreztem, hogy kevésbé szorít a karrier, így letettem a repülőgép-vezetői vizsgát. Csodálatos élmény irányítani egy gépet, káprázatos a látvány. Ha valami, hát ez teljesen kikapcsol. Olyan koncentrációt igényel, hogy akkor és ott a zenei intuíció csírájának sincs helye. Egyébként bármi mással foglalkozom, legalább gondolati szinten mindig a zenéhez kötődöm…

Akkor a zene nem is jelenthet igazi kikapcsolódást, töltekezést?
– Az ember abból akar „kikapcsolódni”, ami valamiképpen fárasztó, megterhelő. A zenélést nehezen tudnám munkának tekinteni. Persze vannak olyan technikai, „profán” pillanatai a gyakorlásnak, melyek nem tartoznak a kellemes vagy pihentető foglalatosságok közé. De aki ezt a pályát választja, abban valamilyen módon benne van a zene. Bármit hallgatok, nálam rögtön bekapcsol egyfajta szakmai nézőpont: én hogyan csinálnám…

Figyelemmel kíséri a pályatársakat?
– Kicsit csalódottan nézek körül a nemzetközi zenei életben, mert úgy érzem, hogy hiányoznak az Ojsztrahhoz, Karajanhoz, Chelibidachéhoz hasonló igazi nagy egyéniségek. Természetesen tisztelet a kivételnek, gondolok például a karmesterek közül Simon Rattle-re vagy Gustavo Dudamelre. Utóbbi művészetéhez érzelmi szálak is fűznek, lévén hogy tíz évig én is Venezuelában nevelkedtem. Dudamel egészen fiatalon, mindenféle hierarchiát, grádicsot kikerülve lett óriási, széles körben elfogadott karmester, akihez hasonló tehetség ma talán nincs is. Magával ragadó a zeneisége, a lendülete. Mérhetetlenül boldog lennék, ha sikerülne dolgozni vele. Radu Luput fantasztikus zongoristának tartom, de ő egy korábbi generáció képviselője, afféle „átkötő" művészegyéniség. Nikolaus Harnoncourt ugyancsak géniusz, de zenei stílusa, felfogása távol áll tőlem. Talán azért is, mert hozzá hasonlóan talán túlságosan határozott és markáns elképzelésem van a klasszikusokról…

Mire gondol?
– Én nem hiszem, hogy a Bachhoz hasonló, hihetetlenül előrelátó, újító szerzőket feltétlenül „korhű” stílusban kell előadni. Az előadó-művészet dogmatizálásának és túlzott merevségnek gondolom, amikor valaki a „legújabb zenetudományi eredményekre” hivatkozva meghatározza, hogyan helyes Bachot, Mozartot játszani. Saját elképzeléseimet követem, előadásmódom a meggyőződésen alapul. Az esztétikumra, az egységre és a struktúrára építek, nem pedig különböző sémákra vagy új felfedezésekre. A tanulás része az adott mű spirituális átgondolása, próbálom megérteni, hogy a szerző mit miért írt le. Amikor kiállok a közönség elé, már nem bizonytalankodhatok az elképzelést illetően. Annak tudatában kell játszanom, hogy ennek a passzusnak, struktúrának csak így van értelme…

Mi az, ami Bach művészetében a legjobban megérintette?
– Virtuóz elme volt. Talán nem is hagyta el a lelkét olyasmi, ami nem a tökéletességet sugározná. A legapróbb, jelentéktelennek tűnő kétszólamú invenciója is ugyanolyan zseniális, mint a passiói vagy a fúgái. Elég megnézni a d-moll partita ötödik tételét, a Chaconne-t. A lehető legmélyebb mondanivalót rejti, mintha az egész életet fogalmazta volna bele – a végén egy imával. Bach egyfajta „utóreneszánsz összegző”, jelentősége Leonardóhoz, Raffaellóhoz vagy Michelangelóhoz hasonlítható. Barokk szerzőnek tartják, de a besorolást „ráhúzásnak” érzem. Esetében nincs is értelme korokról, meghatározásokról vagy kategóriákról beszélni. Egyszerűen univerzális.

Mit tekint legfontosabb művészi feladatának?
– Röviden összefoglalva számomra az előadóművészet értelme az igazság keresése. „Boldog, aki keresi az igazságot; és óvakodj attól, aki már megtalálta.” Egész életünk a keresésről szól. A zene tud leginkább és legközvetlenebbül a lélekhez szólni. Szerencsés, aki kapcsolatba kerül vele vagy közvetítheti. Azon túl, hogy géniuszok tolmácsolója lehetek, missziómnak érzem, hogy továbbvigyem a Kreisler, Elman, Heifetz, Ojsztrah vagy Kogan által képviselt klasszikus hegedűhagyományt. De közben megpróbálok elrugaszkodni bizonyos előadói tradícióktól, amelyek az idők során rátapadtak a művekre, különösen a slágerdarabokra. A maradandóra törekszem, nem szeretnék elmenni a ma annyira divatos „könnyűség" felé. Kedvelem a rendkívüli dolgokat, a kihívásokat. Ennek jegyében zajlott az említett Bach-hangversenyem és a három hegedűversenyes koncert is Moszkvában.

Jelenleg egy 1703-ban készült Stradivarin játszik. Hogyan jutott hozzá ehhez a hangszerhez?
– Eduard Wulfson segítségével, aki Párizsban a mesterem volt. Fantasztikus tanár; nemcsak zeneileg, hanem emberileg, lelkileg is sokat adott nekem. Ő szólistából lett hangszerkonzultáns, közel húsz éve dolgozik a Geoffrey Fushi elnökletével működő chicagói Stradivari Alapítvánnyal. Missziójuk, hogy kiváló minőségű hangszereket adnak használatra, arra érdemes művészeknek. Hihetetlen az ottani kollekció, privát tőkét vonnak be a hangszerek vásárlására, ami befektetésnek sem utolsó szempont. Ők kölcsönzik például az egyetlen létező Guarnieri „del Gesú” csellót Natalia Gutmannak.
Nekünk, előadóknak nem mindegy, hogy kétháromezer férőhelyes koncerttermekben milyen hangszeren kell játszanunk. Ez a Stradivari kiváló állapotban lévő, nagyon szép és nagyhangú hegedű, talán a mester egyik legsikeresebb modellje. Nehéz „megszokni”. Ezen gyakorlok, ezzel koncertezem, de még négy év elteltével is óriási ajándéknak érzem, hogy használhatom.

Milyen feladatok várják a közeljövőben?
– Ez a szezon igen sűrű, összeszámoltam: hat különböző hegedűversenyt játszom. Nemrég Németországban a Hannoveri Rádiózenekarral, Eiji Oue vezényletével lemezre vettünk két Paganini-versenyművet. Később talán a többi is sorra kerül, aminek örülnék, mert Paganini is a kedvenceim közé tartozik. A szentpéterváriak Mendelssohnt kértek tőlem, Pesten Korngoldot fogok játszani, Olaszországban Korngoldot vagy Brahmsot – még nem döntötték el… Nagyon jó kapcsolatba kerültem a Helsinborgi Szimfonikusokkal és vezetőjükkel Andrew Manzéval, ők lényegében állandó vendégművészüknek kértek fel. Tavaly Paganini h-moll hegedűversenyét, idén Csajkovszkijt játszottam Svédországban. Törekszem kuriózumok előadására is, mert a közönségnek és nekem is felfrissülést jelent egy-egy ritkán hallható, értékes darab megismerése.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.