Az igazi zarándok
Fotó: Merényi Zita

 

Milyen az igazi zarándok? Mi a zarándoklás értelme? Az Új Ember és a Magyar Kurír csíksomlyói útján erre kaptam választ. Nem olyasfélét, amit egy-két mondatban itt most azonnal le is írhatnék. De két napunk élményeinek megosztásával átadhatót és életre szólót.
Péntek délután indulunk a Keleti pályaudvarról, 1100-an, egy közel ötszáz méteres szerelvénnyel, amely állítólag minden idők leghosszabb zarándokvonata. Két mozdonya van: az egyik húz, a másik az áramot biztosítja, kivételes hossza miatt csak így működőképes. „Azért szeretek vonatozni, mert a vonat afféle mozgó város, amelynek lakói utazásuk idejére magát a világot jelentik egymás számára: egy kicsiny társadalmat. Olyan emberek közösségét, akik, még ha nem is mind ismerik egymást személyesen, összetartozónak érzik magukat” – mondogatja egyik barátom mindig, és most én is ezzel a szemmel nézek körbe a vonaton. Hogy közünk van egymáshoz, itt evidens, de az is nagyon hamar kiderül, hogy sokfélék vagyunk. Sokféle katolikusok. A zarándokvonatnak saját rádiója és stúdiója van, ennek adását némelyek túl halknak, mások túl hangosnak érzik. A hangerő kocsinként állítható, így attól függően, éppen hol jár az ember, hol jobban, hol kevésbé hallja. Mindenütt mások a rádióhallgatási szokások is. Ahol több az idős, intenzívebb az ima, ahol több a gyerek, a család, ott élénkebb a közösségi élet.
Sokszor gondoljuk, hogy álomképeink csak éjszaka érkeznek, de ez nem így van. Nappal is megtalálnak, ha álmosak vagyunk: olyankor be-betörnek az élénk pillanataink közé. A zarándokvonaton, a nekünk készülő rádióadást hallgatva jövök rá, hogy ez az imával is így van. Valaki valahol minden pillanatban imádkozik a földön, és ez a rengeteg ima olyasféle, mint egy szünet nélküli rádióadás. Időről időre mi is bekapcsolódunk, de nem szűnik meg attól, hogy abbahagyjuk.

*

A kollégák közül ketten a vonaton is dolgoznak: interjúkat, fotókat készítenek. Hősöknek kijáró tisztelettel figyeljük nyüzsgésüket, és sajnáljuk őket a gyenge nettel való küzdelmük miatt. Egyiküknek elvész a fél cikke, amikor hirtelen leáll a szolgáltatás, fotósunk pedig több mint félórája csak küldi-küldi a képeit a szerkesztőségbe. És minden egyes kép után szól, amikor átment.

*

„Az Úr a te oltalmazód, az Úr védelmez jobbod felől. Nappal nem éget a nap, s éjjel nem árt neked a hold. Az Úr megóv minden bajtól, ő vigyáz életedre. Az Úr megőriz jártodban-keltedben, mostantól fogva mindörökké” – hallgatjuk az esti imát, a Zarándokének alcímű 121. zsoltárt a rádióban, majd a napot búcsúztatni hátramegyünk a büfékocsiba. Útközben alváshoz készülődő vagy máris alvó zarándoktársakat látunk, Kosztolányi Hajnali részegségének azok a sorai jutnak róluk eszembe, hogy „az emberek feldöntve és vakon / vízszintesen feküsznek”, és kicsit elszégyellem magam, mert úgy érzem, nem szabadna itt, mások hálószobájában lennem. Van, akinek csak az ülések alól kilógó lábát látom, máskor meg majdnem rálépek valakinek a derekára, mert a közlekedőre merőlegesen fekszik: feje az egyik, lába a másik ablak felé áll. Olyan kiszolgáltatottak, védtelenek az emberek, amikor alszanak! A fotós kolléganő azt mondja, képsorozatot kellene róluk csinálni. Mármint hogy milyen művészi ereje lenne. De persze nem szabad. Szent pillanatok méltatlan tanúi vagyunk.

*

Madéfalván hajnali fél
6-kor felszállnak a buszos zarándoktársak, és megtudjuk, hogy a pápa előző nap bőrig ázott Bukarestben. Elhaladtunkban buszok végtelen sorára látunk, Csíkszeredába érkezve pedig integető tömeg fogad. Megijeszt a kaotikusnak tűnő áradás, leszállás után azonnal elvesztem a társaimat. Pánikba esem, telefonálgatni kezdek, nem veszik föl. De aztán egyszer csak feltűnik a csapat. A zarándokmenetet sorba rendezik, aztán lassan, nagyon lassan elindulunk Csíksomlyóra a városon át. 6 óra talán még nincs is, mégis minden kávézó, boltocska, pékség nyitva. Vártak bennünket! Egy fészerszerű talponállóban megkávézunk, de emiatt szerencsére nem maradunk le. Ami miatt a kolléganőmmel végül mégis, az a hirtelen meginduló és pár percen belül már óriási erővel zuhogó eső. Behúzódunk egy irodaház eresze alá, és ott álldogálunk legalább negyed­órán át, abban a reményben, hogy előbb-utóbb eláll. Nem áll el. Enyhül, de nem áll el. Így aztán végül feladjuk a reményt, és az időjárási esélyeket latolgatva továbbindulunk. A kolléganőm szerint ez akár egész nap így maradhat, míg én azon az állásponton vagyok, hogy előbb-utóbb csak elfogy az utánpótlás. De úgy tűnik, neki van igaza. Esőkabátot nem hoztam, de tőle kapok egyet; épp idejében, mert a kabátom már csurom víz. Nehéz ennél extrémebb, mostohább időt elképzelni. A kitartóan zuhogó esőben időnként arra gondolok, hogy ez kibírhatatlan. Mégis ki kell bírni. Zarándokolunk. Ezért jöttünk.
Eszembe jut nővérem holland férje, akit egyszer, egy ragyogó nyári napon elvittem a Római-partra, de visszafele óriási vihar tört ránk, és nem tudtunk behúzódni sehova. Minden ruhánk átázott, ránk tapadt, dideregtünk, már menekülni sem próbáltunk. – Mi volt a legjobb budapesti élményed? – kérdezte később a nővérem Cees-jant. A Római-parti kaland. És nem a vihar ellenére, hanem azzal együtt. Sőt talán legfőképpen amiatt, válaszolta.

*

Fölfelé tartunk, a nyeregbe. Vigasztalanul zuhog. Úgy gondolod, hogy már nem lehet rosszabb, de hamarosan kiderül, hogy igen. Ennek soha nem lesz vége, ez elviselhetetlen, mondogatod magadban. Hirtelen képessé válsz az esőcseppek hullási intenzitásának érzékelésére, ami soha eddig nem érdekelt. Fülelsz; próbálod kitalálni, nem enyhébb-e kicsit az eső, mint eddig. Nem az. Aztán egyszer csak arra gondolsz: ez próbatétel. Viselni kell, és megtalálni az értelmét. A többi tíz- meg tízezer ember is bírja, akarja, elhiszi, hogy jó helyen van, és azt teszi, amit tennie kell. Idejött a pápa hívására, és kitart abban, hogy értelmes dolog ázni-fázni, sárban tiporni, csúszkálni, el-elesni. A fokozhatatlanul rosszat is megszokod egy idő után, sőt, végül természetessé válik. Nem lehet megállni, visszafordulni. Legalábbis egy igazi zarándok soha nem tenne ilyet.
A zsidó nép vándorlása lehetett ilyen a pusztában. Nem tudták, meddig tart még, nem tudták, mire jó ez az egész, éheztek – de meg voltak győződve arról, hogy ez Isten akarata, hogy ő hívta oda őket, és mindvégig velük lesz az úton.

*

Milyen az igazi zarándok? Nem biztos, hogy az összes ugyanolyan, de azért vannak jellemző jegyek. Az igazi zarándok nem alszik, nem eszik, nem fürdik: helyzete korábbi korok védtelenebb emberi alaphelyzetéhez hasonló. Minden biztos pontot elveszít; végletesen, extrém módon megtapasztalja a határait. Kivételesen erős tapasztalatokat szerez az ember Istenre utaltságáról.

*

Amint a nyeregbe érünk, jobb kedvünk lesz, noha az eső továbbra is kegyetlen. Mégis: megérkeztünk, minden akadályt legyőztünk, kezdődhet „a vendégség”. Kolléganőm bekönyörög a mentősátorba, hogy jegyzetelhessek. Mellettem-mögöttem átfázott, elcsigázott idősek és gyerekek ülnek, melegítőfóliába tekerve. De senki sem lehet annyira rosszul, hogy ne tekintgetne egyfolytában kifelé, a pápát várva. A tető lyukas, először csak jelzésszerűen, aztán egyre erősebben csöpög-csorog a víz a nyakamba. Fél órával később már annyira, hogy megunom, és – egy életem, egy halálom – kilépek a szabadba. Nagy meglepetésemre kint már nem esik, a köd, a felhők pedig felhúzódtak az oltár fölé.

*

A pápamobil szélvédője még tele van esőcseppekkel, amikor Ferenc pápa körbeautózik a szektorok között. Miközben áldást oszt, derűsnek tűnik, mise közben viszont sokan szinte komornak látjuk. Fölmelegedő szívvel hallgatom, amikor tábori kórházhoz hasonlítja az egyházi közösséget, majd azt mondja: mind­annyian zarándokok és egyetlen nép vagyunk. Isten zarándok népe, nemzeti hovatartozásra, hagyományra, kultúrára való tekintet nélkül. A sokféleségünk gazdagság. Nem szabad, hogy elválasszon.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..